Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-07-08 / 28. szám
Vácz, 1888. vAczi hírlap. Julius hó 8. zik, más része a fürdők fái közé vitte fényűzését, a harmadik pedig utazik. „Nur nicht nach Norden!“ ez a czime egy régibb könyvnek, mely arra int, hogy csak nyugatra kell utazni, mintha az ember most a műveltséget, nem pedig a hüs léget keresné. A „bean monde“ fénykorét nem kissé emeli az, hogy nagyurai és szépei nem mindig láthatók. Alig, hogy egy idényre behozzák magukkal pompájukat, ízlésüket és diszfogataikat, már megint eltűnnek. A világnak nincs ideje, hogy megunja őket, s mikorra a közhelyeken az utczákon megszokta arczáikat, akkor már kezdik széteregetni búcsúzó három betűs visite-kár- tyáikat P. P. C. (pour pendre congé.) A jövő-idényen ismét újdonságokká lesznek, s meglepik a bámész világot, midőn páholyaikat újra elfoglalják. Ha mindig itt maradtak volna, tán észre sem vennék oly nagyon őket. — Én legalább azt hiszem, hogy magát az ég szépségét is (pedig elég szép és nagyszerű) azért nem bámuljuk oly nagyon, mert örökösen itt van fölöttünk. Semmit se bámulunk most Budapesten annyira, mint hogy még van valaki Pesten azok közül, kiknek módjuk és alkalmuk van elhagyni e kőhalmokat és tán kősziveket. Mert nemcsak „jó szív“ van itt; hanem nagyobbrészt „kőszivből“ alkotott márványok. Csak az a jó, hogy nem sokat látunk már közülök. Sőt maguk a röghöz tapadt lakosok is, mihelyt csak szerit tehetik a sorompon túl keresik a májussal elvesztett paradicsomot. Kimennek a mi kis poros Árkádiánkba, a város ligetbe, hol szerencsére a város atyái még beeresztik az embert, nem kell még a jó levegőt megfizetni, de itt se sok élvezetet találnak, mert a liget egy része száraz betegségben szenved, s a sárguló falombok irigykedve néznek távoli testvéreikre, melyek ide látszanak a budai hegyekről. Vagy ott sétálnak a Dunaparton a császárfürdő körül, hol a kaktuszok élő gúlája szánan- dóan fonnyad, mint az egyenlítő alatt, a női uszoda -— a tournürös nayadok hüs menhelye — előtt a szegény triton lágymeleg vizet fú, s a sétáló szépek egész bágyadtan imbolyognak a mindig körültök repkedő lepkecsoport között. A ki már egyszer a mindennapi szenvedélyek nyugtalan taváról (tengernek nem mondható) csöndes kikötőbe jutott s ott jól érzi magát, az itt egy ülőhely néma szögletéből elég sok néma apró színjátékot És itt tanultuk a hazát szeretni .... A gyermek-álmok itt ringattak el 1 Nemes eszmékért küzdni, lelkesedni Itt, itt tanult meg a gyermek-kebel. Te láttad fejleni reményeinket, Az első küzdést, első vágyakat ; S mi büszkén lázba hozta sziveinkét A legelső dal is tán itt fakadt. Száz éve már, hogy fennállsz igy szilárdan ! Kívánunk neked sok új századot! Légy a győztes a létért vivott tusában, Mely végzetül mindnyájunknak jutott. Minden új század új fénynyel övezzen, Emeljék hired késő századok ; Miként — a mely tőled fakadt — a szellem Fiaidban örökké élni fog. 1)r. Moral)esik Gyula, aszódi volt tanuló. IV. Szép nap derült föl a kicsiny Aszódra, Nagy ünnep áll a nemzedék előtt. A kis csirából — század év hatalmán — Az ismeretnek izmos törzse nőtt. Itt áll a fának büszke terebélye, S árnyában itt a hála ünnepel . Föl hát örömre, jubiláns közönség, Föl hát örömre itt minden kebel ! Örömre hát, Aszód kicsinyje, nagyja, üljünk magasztos, fennkölt ünnepet! Mily szép e fának minden ága, sarja, Melyet hű kéz e helyre ültetett, Egy század éve, hogy e fát növelve Édes gyümölcsöt szed a nemzedék, A lelki tápot honfi szívbe öntve E tanodát múzsák fölszentelék. Egy század éve, hogy múzsák csapatja, Megszállva tartja ezt a lös lakot, A mely felett egy század elmúlásán Ijj század év koránya virradóit. Egy század év, mint csepp a tengerárban, A mult idők nv drébe elmerült. . . . láthat, a min órákig mulathatja magát. Vagy menjünk a szép Margitsziget serczegő porondjára, hány szerelmes sürög, forog, eped és sóhajtozik az élet eleven színpadán. Van itt nagy közönség, evés, ivás, (a kinek jut) táncz, zene és hazamenés. Soknak ez az utolsó tetszik' legjobban, mert a vendéglős, kinek ugyancsak „kapni“ kellene az ily alkalmakon, csak minden harmadik asztalnál „kap“ valamit, mert a vendégek „blitzelnek“ és sutty eltűnnek. Más baj nincs. A képviselők vakáczióz- nak, a delegátusok megszavazták a sok milliót, az irók és művészek készülnek vidékre (ha igaz, mert sok helyre elmarad a kirándulás) mi pedig hírlapírók körmö- lünk, írunk a hirszegény világban és melegben, azért bocsássanak meg, ha tár- czám sovány, (az egyik úgyis az) de ebben a kánikulában a tárcza czikket nemcsak írni, hanem olvasni is bajos. Kar ez falvi. Hymnus. Hogy szidják az anyósokat, Káromolják egyre, Dicséneket moud’ui róluk Senkinek sincs kedve; Kívánják, hogy : bár meghalna, Küldik a pokolba. Szegény anyós ! szegény anyós ! Roszul folyik dolga. Én pedig az anyósomról Dicséneket mondok ; A kik ezért kinevetnek. Mindnyájan bolondok; Dicsérem az anyósomat, Mert — Istennek hála ! — Ma egy hete, hogy elpatkolt A másik világra 1 Sah. Búcsú. — Referada. — Hát már miért ne firtathatnám én, hogy a magyar, azon a temérdek szörnyű nyelven kívül, melyekkel már a tudós akadémia összesógoritotta, — a chinai nyelvvel is áll némi komaságban. Mondják, még pedig szavahihető embe rek, hogy a chinai nyelvben van olyan szó is, mely 20—30 féle teljesen különböző dolgot jelent és (ha több tagú) akármelyik tagját húzzák meg, mégis ép jelentésű szó marad. lm itt a hajnal, tiszta ég azúrján, Uj század év napfénye felderült . . . Örömre hát, kik ünnepelni vágytok A haladás magasztos ünnepén! Száz éve, hogy fenn áll a drága csarnok, Fűződve rajta sok betelt remény; Száz éve hintik itt a tudománynak Arany-kalászt növesztő magvait, Száz éve, hogy a honszerelmi érzet, Hazát szeretni lángolón tanít. A múzsa hajlék sokszor csiiggedéssel Élhette túl a küzdelem korát, De im, ma már a tüzpróbát kiállva, Büszkén tekint egy múlt századon át. A nemzedék közt fennragyogva látjuk, A tudomány fényes szövétnekét, Itt éledett az értelem világa, Sugarait messze terjesztve szét. A hol Petőfi, a dalok királya, Meritheté a szív érzelmeit, A szerelemnek dal-forrása mellett, A honfiláng érzelme is hevít. Itt nyerte lelke azt az égi szikrát, Melyet múzsája égből lelopott, Hogy nemzetének gyászos éjszakáján, Emelhessen fényes tüzoszlopot . . . Te égbe szárnyalt földfeletti szellem, Ki tündökölsz költészetünk egén, Jöjj el mi hozzánk lelked ihletével, Légy itt ma is tanodánk ünnepén, Hogy lelkesedni tudjunk ajkaidnak Varázslatán, mig hantunk eltakar, Hogy talpon álljon drága szent honáért, Mint hajdan állt e földön a magyar. Te béke-hajlék I Dégy égtől megáldva, Őrizd meg itt a honfi szellemet ... Az ismeretnek messzenyult határán, Hasznos csirák, virágok keljenek, S bár század évek gyors futamra kelve, A múlt idők ködébe tűnnek el: Megvéd a. szellem és a nemzedék majd Uj század múltán újra ünnepel 1 ' Kerekes Sámuel. Hát már miért nem firtathatnám én, hogy a chinaival többek közt (miket ugyan nem ismerek) ebben a speczialitásban is rokonul nyelvünk. Hisz eltol a „búcsú“ Hányféle jelentése van e szónak? Tudós a megmondhatója! Meg aztán akármelyik tagját húzzuk : búcsú, búcsú, búcsú, búcsú is megállhat a versben. S mégsem firtatom; csak amellett maradok, hogy legfáinabb jelentése ennek a szónak, — akárhogy ejtjük is ki — az az izé a mi a mi falunkban volt tegnap. Rendkívüli valami. Már amisét is ö t kán - tor végzi (természetesen a plébános úr segédletével) pedig ez még csak a bevezetés, hát a többi?! (Lent.) Már mint a korcsmaudvarban. Mert hogy hogyan eszik-iszszák le magukat otthon a búcsúi vendégek a háziakkal együtt egész a sárga földig, hogyan törnek fel újra egész a boros kancsóig és hogyan ismétlik 6—7-szer ezt ez egy napon — szem- melláthatólag és kézzelfoghatólag beigazolva, hogy „még az igaz is hétszer esik napjában“ s hogy „az asszony ingatak“ : erre tudom nem kiváncsi senki, mert már alighanem látott a szemével ilyen „csendes mulatságot“ ; hanem ami amott a korcsmaudvarban történik, az már csakugyan nem minden helyi. (Elhiszem, hogy erre sem kiváncsi kedves olvasóm! de már, ha a szánna jött a szó, hát csak elmondom.) Az egy álló esztendeig várva-várt vig napra összejön a vidék. Ilyenkor a lakosság a vendégekkel circa meghatszorozódik, de a „benszülött“ zaj legalább is meg-mil- liomszorozódik, ide nem értve az eladók- vevők rémitő alkulármáját, s az utczán zsibongó tömeg siketitő tereferéjét, csak magát a korcsmái „hang“-ot véve fülügyre. Ezt a crescendot nem dirigálja senki, mégis milyen igazi crescendo! Eleinte még „szerbusz pajtás“ mindegyik legény, a ki a szomszédból jött; hanem aztán ! Szól a muzsika, peng a sarkantyú : rakják a csárdást. A ki legény, annak egyik keze azt a parázsnézésü kis lányt szó ritja derékon, akit majd a legközelebbi farsangon már hazavisz, a másik kezében meg literes üveg járja frissít (ez meg majd őt viszi be még ma a — kóterbe). Hogy volt! Újra ! És Lóié húzza újra, pedig már az ujjai megmeredtek. As aszódi ev. gymnasium száz éves fennállásának ünnepére. Kljén a hü kegyelet: Láttunk szép ünnepet. Jó sokat beszélőnk, .Erőnk még is élénk . . . Ne in hallgatunk itt se I Rzavunk bor derítse . . . Olaj ez lelkünkre — Jáváit, hogy van tükre — Azt óhajtja száj, szív . . . A jóhoz legyen hív SZent a békesége . . . Oh nem lesz igy vége . . . Be már végzem a szót : ÉLJEN SOKÁ ASZÓI)!! Báró Podmaniczky Levente aszódi egyh. felügyelőhöz: ÉLJEN BÁRÓ LEVENTE ! Lantom szegről levette Jó szerencse vezesse Egészségben keresse Nemes párja oldalán Boldogsága „h a r ászt j á n,“ Á „f eny ő“ hüs árnyékát, Rózsa bokor illatát . . . Óvja az ég jó kedvét, Le ne verje jég földjét Egyházát hűn szeresse; Fele, benne keresse E földön a koronát Nemes harcza jutalmát Telt pohár ezt jelentse : EL JEN BÁRÓ LEVENTE 1 Báró Podmaniczky Géza, aszódi volt tanuló- társához. A múlt idő rózsás színben Jő elénk és él a szívben . .. Oh negyven év elrepültél 1 Oond, bánat a szívbe ültél . . És ez még is csak jót remél : Eöldülni fog virány, levél... ylz én lelkem léged éltet, S mikor. Lóié újra kezdi, amit még el sem végzett, száz torokból egyszerre törnek elő a „tyuháj“-ok, meg a kurjonga- tásnak mit tudom én milyen betűkbe burkolt százféle hangszörnyei — többé meg nem szűnve. — Húzd Lóié a vakapád ! csak egy búcsú van egy esztendőben ! — Hé ! Lóié ! — Te kutya czigány ! az én nótám! — Az én nótám 1 — Az enyimet hé ! Persze hogy tiz úrnak nem lehet egyszerre tizenkétféleképen szolgálni. Legelő is nekem húzd mer . . . Micsa ? Pajtás hallod? Még legelő is neki huzza! — szól a mi legényünk idevaló pajtásához. Még hogy neki húzza, annak a hévízinek vagy kinek! Kinek? te jöttment! Neked? Ejnye azt a . . . — szól közbe a pajtás. — Mit mondtál te bicskás? — s fogát csikorgatva mellbe löki az a „gyüftment“ a falubeli első legényt. Borzasztó ! Bangyi ! Mengyi ! He ! Elé ! Megfür- dök a véredben te . . . — s a crescendo a fortissimóhoz ért. Egetverő zsibaj támad egyszerre. Mindenki közéjük keveredik, egyik se hagyja a pajtását . . . Már a csendőrök véget vetettek a szörnyű tusának; de még hangzik az elkeseredett káromkodás, asszonysirás; aztán egyiket megkéselve, bevert fővel haza, a másikat megkötözve kisérik be a kóterbe és — vége a csaknem minden évben felujuló comicotragoed iának. (Fent.) Már mint Mari néniéknél. Tudj’ Isten! ennél a háznál minden egyében kívül még jókedvet is találunk. Aki még nem látott eleven jókedvet, hát csak jöjjön ide. Már — Arany Jánossal szólván — igazán abban a paraszthiedelemben vagyok, hogy az a hely meg van babonázva, hogy abban a házban csak mulatni lehet. Sőt többet mondok. Már én — hogy őszintén szóljak — igazán göthös voltam (meghűltem valahol), mikor tegnap a dai- monionom oda vitt és ott kigyógyultam. Ott, ott a mellett a kedves kis párisi menyecske mellett! Az ő társasága gyógyított ki . . . azaz hogy nem . . . nem mondom tovább, mert vallók, pedig az „Ü“ virágára bíztam magam, mint Faust az övéjére, hogy „helyettem kis virág . . .“ Halk duettben egy szellemi soirét rögRoldog, hogy rólad beszélhet. . . Áldjon Isten két kezével) Rózsát hintsen eléd, széjjel ... Óvjon bajtól a kegyes ég Élted párja virágozzék . . . Lelke gazdag erényekben : Jó része légyen, években : Ezüst s arany koszorúsán Nézd, lásd őt, de soha búsan . . . S most pohár a szív igy beszéljen : A JÓ GÉZA BÁRÓ ÉLJEN!! Az 50 év előtti aszódi tanulóhoz, a 40 év előtti aszódi tanuló : EÜLDVÁRI MIHÁL ÜR ! saját vallomása Ötven év előtt itt tanult és nincs mása. .. Lám számos más ember titkolja éveit: Le Ő nyíltan vallja, mert titka nincsen itt.,. Faskos nyitott könyv ő, okulhatsz belőle Átolvashatsz mindent s így mehetsz előre. Rút betű nincs benne : nyomtatási hiba ... /gaz, három sziuü detükkel van Írva. Mint hü veres sapkás a közjóért harczol... /gaz lelkülete segit és nem karczol . . . Ha a fehér papír küldi — Boszniába — Azt mondja: nem megyek szekéren, hiába... Látja okos lelke a remény zöld ágát, Ügy ünnepli vígan a — feltámadását. . . Róla ma is zengi a hü szívben a húr : Éljen felügyelőnk 1: FÖLDVÁRI MIHÁL ÚR! Dr. Melczer Gyula. Aszód ünnepe. Egy iskola mely küzdelmes létének egy évszázados múlttal jelölt katárkövén túl is tova haladást kíván biztosítani, és súlyos megpróbáltatásai után több jövőt remélve, de a küzdelmektől sem rettenve vissza, hivatásának tovább is élni akar: az aszódi ág. evang. algymnasium f. évi június hó 27-én ünnepelte meg fennállásának százados évfordulóját. Örömünnepe volt ez Aszódnak melyen azonos érzelmekkel osztozott vele a vidék ________________________________... ^
