Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-07-01 / 27. szám
Vácz, 1888. VÁC ZI HÍRLAP. Julius hó 1. Uj-jak, hogy fontos sürgönyöket kapott Pá- hjpisból s vissza kell térnie a fővárosba. • Napoleon is bele szeretett a volt koldús- afleányba. A mikor tudta, hogy a boulegnei 'í-iirdőbe kocsizik, a császárt is ott lehetett a átni pej lován a lovasok alléjában. Kémei ci nindig meg tudták mondani, hol lesz in ínelyik színházban találhatja este. És a Bt mtalmas császár bizonyára nem mulasz0 otta el az alkalmat a szép Margot-t lát- fii íatni. De nem maradt ez egyéb platoni- n? 5us szerelemnél. Az a gazdag braziliaí in nindig győzte pénzzel és a szép Margot-t lö ‘olyton őrizte Árgus-szemekkel. A császár is csak ember volt s türelme II- dfogyott. Magához hivatta rendőrrainisz- 19 erét és tudtára adta, hogy milyen nagyon lö ÖlÖsleges neki ez a brazíliai, ép úgy szele1 ’etné, ha a szép Margót Pariiban maradna. 1 rendőrminiszterek rendesen fifikus era- 9oerek és nem kell nekik hosszú magyarázhat. Elértett ő ebből eleget. Másnap kapott a braziliai meghívást a [9'1’endőrminiszterhez, ki az álmélkodó bra- li.juliainak leplezetlenül adta tudtára a csá- ssfnzár szerelmét. — Ön fölösleges itt, uram ! Ha szép >s,szerivel megy, mondja el nekem óhajait, fiina nem, akkor úgy is menni fog . . . A mi braziliai emberünknek nem volt §' óhaja — diplomata akart lenni. A íai 3sászár rögtön érintkezésbe lépett a bra- üs.ziliai udvarral és pártfogoltját ki is nevezték attachénak Kómába. A Napóleonok [9i iem voltak soha sem háladatlanok és a is-ísászár eme szívességét még azzal is meg- 'kíiálálta a braziliai attachénak Kómában, jonogy megtette franczia marquisnak. A marquis- ur elfeledte a szép Margot-t el is a világ is bizonyára hasonlót cselekrxiszik vala a marquis urat illetőleg, ha két s?.£3sztendő előtt véletlenül baj nem éri. Két évvel ezelőtt a világ összes lapjait [aoejárta az a hir, hogy a római arisztok- ’e^raták egyik cerclejében a braziliai nagyit lövetet hamis játékon érték. A nagykö- J9wetet természetesen kizárták a cercle-ből g; ;s kormánya vissza hivatta. Ez a braziléi iái nagykövet volt egykor versenytársa 6/ Napóleonnak a — szerelemben ! Persze ezt a nagy bukását a braziliai ;G;nagykövetnek nem élte meg a boldogtalan í ;sászár. ő egykor ott időzött St. Cloudban bt Jargotjával. Vett neki egy gyönyörű kasig élyt nem messze Páristól és — a monda szerint — a kastélyból alagutat építtetett, 9d nely a császár dolgozószobájával volt 36; isszekötve a Tuileriákkal. Mire a tél arra kényszerítő a császárt, hogy kedvencz tartózkodási helyét: St. Cloudot otthagyja, az alagút is elkészült, melyen a császár esténkint el-ellátogatott szive imá- dottjához. Jövetelét soha sem jelezte és a szép Margóinak csak akkor volt szabad elhagyni a kastélyt, mikor erre különös engedélyt kapott a császártól. A császár folyton őrizet alatt tartotta őt. Tudta állhatatlanságát, ismerte regényes hajlamait. Elküldötte hozzá udvari poétáját: About-t, ki még két jó barátnőjét is bemutatta, Margotnak, a kik aztán folyton ügyeltek a szeszélyes kis teremtésre. Egy este Napoleon a titkos útról benyit Margót szobájába. Nagy zaj, vig kaczagás ütötte meg füleit. A császár hallgatózott. Midőn meggyőződött róla, hogy két barátnőjén és About-n kívül nincs más az ebédlőben, Mapoleon benyitott. A hölgyek és About ijedten ugráltak föl helyeikről, de a kis Margót fogta poharát, megtöltő habozó pezsgővel és azt a császárnak nyújtva azt mondja: — Cher Seigneur, buvez done a ma santé! A császár nem volt olyan hatalmas, hogy a szép teremtés eme kérésének ellentállhatott volna; de Napoleon nem is lett volna franczia, ha ezt a kívánságát nem cselekszi szive választottjának. A császár kiürítette a pezsgőt, koczczintott szeretőjével és a megijedt társaság körébe újra visszatért a jókedv és folyt a mulatság fesztelenül tovább. Napóleonról tudva van, hogy gyakran szenvedett szédülésben. Tiltva volt a császárnak a szeszes italok élvezete. A mig tartózkodott tőle, nem is lepte meg őt az öröklött baj. De hát ki tudna a szép szemek bájainak, a kis kacsók kinálgatásai- nak ellentállni? Napoleon nem kímélte sem a pezsgőt, sem magát. Egyszerre hirtelen elkékül, lebukik a székről és minden lehelet elhalt a császár ajkain. A mulatozó társasaság körébeu megdermedt a jókedv. A császárt lefektették a pamlagra, elkezdték élesztgetni, de eredménytelenül. A három gráczia úgy a hogy volt befogat és ijedten hajtat be Párisba. Itt aztán észrevették, hogy pénzt elfelejtettek magukkal vinni. A szép Margót ezen is túltette magát. Elhajtott Vefourhoz a Palais Koyalba, a hol ismerték őket. Ott haját tépve folyton könyek között beszélte, mi lesz már most ő belőle? Hiszen senki sem fogja elhinni, hogy nem ő mérgezte meg a császárt, a ki halva fekszik kastélyában! About Edmund ezalatt a titkos folyosón visszafutott a Tuileriákba, ott fölverte a császár komornyikját, elmondotta, hogy mi a baj és két udvari orvossal visszahajtatott Margót kastélyába. A császárt az orvosok nemsokára magához téritették és About a titkos folyosón visszakisérte a Tuilerákba. Másnap egész Párisban el volt terjedve az a hir, hogy Napoleon meghalt. A papírok értéke hirtelen alászállt és egész Páris város izgatottságban volt. Mindenki a szegény Margót esetét beszélte. Eugenia is meghallotta a dolgot és kérdőre vonta a császárt. Napoleon természetesen tagadott mindent és igy a császárné csak egy kis időre hagyta el Párist: Skócziába utazott — üdülni. Napoleon aztán élt a gyöngyszabadsággal és mig a császárné „üdült,“ ő visszavitette Margotját a tündéri kastélyba. Persze Margót volt annyi figyelemmel a hatalmas császár iránt, hogy nem volt alkalma Napóleonnak pezsgős palaczkok között találni az ő bizalmas barátait. Nappal az államügyek Párisban tartották a császárt, csak este mehetett szórakozni Margothoz. De mert Margót imádta a pezsgőt és mint mondják, About és a többi vig czimborák is, kik a szép Margót körül voltak állandóan, hát dőzsöltek ők nappal. Az est a császáré, — volt Margót szava- járása. A rossz nyelvek azt beszélik, hogy mire Eugenia visszatért Skócziából, Margót is „felüdült.“ Azt is beszélik, hogy a kiállott betegség után Margót még bájosabb volt és bizonyos az, hogy Napoleon nagyon figyelmes volt imádottjával szemben. Margót iparkodott a császárnak minden gyöngéjét kizsákmányolni és volt is elég esze, hogy rövid idő alatt nagy vagyont szerzett magának. A császár teljesítette minden kívánságát, kivéve egyre nem volt rábírható, a mi Margót fiára vonatkozott. A szép szirén kezdetben hitt, hogy majd idővel mégis csak ráveszi a császárt szép szerivel, de az hajthatatlan maradt. Margót is megunta a sok könyörgést és — beperelte Napóleont. Napoleon ekkor Abouthoz ferdult, adjon tanácsot neki mert a császárné el akar válni tőle. About azonnal fel kereste egyik barátját Devienne-t, ki a következő két levelet csikarta ki a szép asszonytól. „Tisztelt Devienne ur! Ön számon kérte viszonyomat a császárral és bármennyire fáj megvallanom, tudatom önnel az egész ollolattal tépelődik, hogy még most sem öikéső visszatérnie szülői fészkébe, ezt pa- íir’ancsolja a gyermeki kötelesség, de szive, így kis fehér ház felé vonzotta. Erősebb 'ov/olt szereteténél szerelme. Innét elindul a íalvány holdíénynél, melynek szokatlan világát ezúttal nem igen kereste. 1 Ezen este a hold még egy boldogtalant áldozott. A kis fehér ház kertjében kísérelhetett egy lengő alakot, mely bujdokolva elrejtett sűrű bokros helyet keres s midőn i kert belsejében egy ilyenre akadt letér- :9-j lelve a puha gyepre, hangosan, zokogva i^iéri a menny Urát, hogy ha azzal vétke- :ett, hogy szive a fiatal Báthoryt szereti, /egye magához, vagy tanítsa meg féléjéé eni, mert érzi, hogy különös isteni ma- ászt nélkül erre nem képes, bármit tesz •V. répe vésve marad szivében, lemondana ■óla, hogy gőgös apját László magára ne laragitsa miatta. „Te vagy, tanúm — -eljajdul erősen — őrző angyalom, hány- zor kerültem, hogy vele találkozzam. ;lmentem az erdőbe bolyongni, ha tudtam, togy hozzánk készül, mennyit szenvedtem, lányszor sírtam .e rejtek helyen, hányszor .ztatták könnyűim esténkint e zöld gye- •et, ha László elment.“ „Oh! be sokszor rondtam neki, hogy ne beszéljen a képeit boldog jövőről, — pedig jól esett leiemnek, — úgy sem lehetünk egymásé, zülei nem fogják megengedni, hogy ilyen yomorult teremtést vegyen nőül, s milyen ánatosan emelte rám haragos szemeit, s úgy iddett, mint egy gyermeket, hogy ne beíveljek neki ilyen mesét, pedig most már iászló is láthatja, hogy én nem ringattam ' tagam, imádott boldogságunk bíboros böl- | bőjében.“ („ Haj’, a boldogság ritka madár, , inek kinek csak egyszer jelen meg az élet ben s ha meg nem fogja elrepül az s nem tér többé vissza soha“). Fáj szivemnek, de itt kell hagynom, el kell mennem e tájról. Talán ha László nem lát, elfelejt úgy sincs remény, hogy egymásé lehessünk. Én majd lehullok az ősznek lehulló talevelével együtt, László pedig olykor, — olykor meg fog emlékezni reám a szegény, elhervadt virágra, ha útja virág mellett viszi el. „Elmegyek, megszököm e tájról, hogy ne emlékeztessen semmi első szerelmemre, de a szivem az nem képes feledni. Nem, — oh az a nyomorult szív ! Miért is adott az Isten szivet a halandónak? (Ha a sas Prometheus szivét tépte volna ki, s az ember tőle származnék, kevésbbé kellene ismernünk az életnek fájó részét). Itt temetem el az én rövid boldogságomat, melyet inkább kiérdemeltem, mint más szív egy hosszú életen át. Egy pillanat alatt háboritlan mély nyugalmat érne el, megtört szivem. De oly kis hitű nem leszek ; ki igazán szeret, ha nem is szabad szeretnie kit szive választott s nem is élhet annak közelében azt még az emlék is boldogítja, (egy két órára, de az űr mindig megmarad) engem is fog boldogitni az emlék, mert szivem csak Lászlót fogja imádni mindaddig, mig megtört lelkem fel nem száll oda, hol szabad lesz találkoznunk. Fáj valami, — nagyon fáj. Súgd meg őrző angyalom, mit tegyek, hogy össze ne roskadjak szenvedéseim terhe alatt. Az erőm, egyre fogy, pedig erősnek kell lennem, hogy a kolostor falai között meg ne ismerjék rajtam, hogy a bánat küld oda, hogy ott akarok élni édes emlékemnek.“ „A homályos éjben elfutok a kastély ablaka alá, hogy még egyszer lássam, ha csak lopva is Lászlót, ki szivemből kitö- rülhetetlen. Lászlóval találkozni, s kebléről örök búcsút venni: e gondolat is őrültté tesz. A néma búcsú talán nem lesz olyan fájó szenvedő szivemnek.“ Észre sem vette a zokogó leány. Utolsó szavait nemcsak a nesztelen csendes éj hallotta: a bokor háta megett ott állt Báthory László. Hallotta az is és szavai végeztével bánatos örömmel zárta karjaiba a fájdalomtól reszkető leányt. A hold mintha nem akarna szemtanúja lenni a szerelmes két boldogtalan búcsúzásának a szürke felhők mögé rejtőzött, onnét kandikált ki olykor-olykor szendén, haloványan a boldogtalanok utolsó találkozására. — Te készülsz tőlem búcsút venui, ki életem vezércsillaga vagy ! Böském — te akarod ezt tenni, hogy elhagyj most mindjárt — örökké ? Az nem lehet, hogy az életben elváljunk . . . örökre. Lágyan simogatta iraádottjának vállaira lehulló szőke fürtjeit, hogy leplezze előtte keserves csen-' des zokogását. — Ah ! Te vagy? László ! kit karjaim ölelnek? Vagy kábult fejem édes képzete teremti e képeket ? László nem lehet itt, hiszen nővére esküvője van azé a jó Máriáé, aki annyiszor elhitette velem, hogy Lászlóé leszek. Én vagyok Böském! Enyém leszesz! Enyém örökre !, — Egyszerre a szó elhalt rebegő ajkán. Erre nézve gőgös apja végleg leszámolt vele. Maga sem hiszi amit mondott. Vége minden reménynek, — vége, vége mindennek. Ki van űzve szülői házából és ha imádottjával egyesülni akar, még azt sem mondhatja, hogy édes történetet. Borzasztó dolog megvallanom, hogy megcsaltam őt; én, aki neki köszönhetem mindenemet. Mondja meg neki kérem, hogy bocsánatot kérek tőle. Ön becsületszavát adta uram, hogy eme levelemet meg fogja őrizni. Vagyok kiváló tisztelettel M. Bellanger.“ A másik levél, melyet Marguerita a császárhoz irt, körülbelül igy hangzik: „Cher seigneur! Elutazásom óta azért nem irtain önnek, mert tarttottam attól, hogy neheztel rám. Devienne látogatása óta, azt hiszem, kötelességem azt megcselekedni. Kérem, ne vessen meg, mert az ön becsülése nélkül nem tudom mivé leszek. Bűnös voltam, az kétségtelen. Mondja kedves, jó uram (a felségnek igy Írni?) mikép tehetem jóvá hibámat? Nem rettenek vissza semmitől. Ha életéin árán vá sárolhatnám vissza becsülését, rendelkezzék vele; az az öné és nincs oly szent dolog, a mit ön kívánna, hogy meg ne tenném. Ha ön kívánja itt hagyom az országot. Egy szavára elutazom. Annyi hálával tartozom önnek mindazon jóságért, melyeknek részese valék, hogy önért szenvedni vezeklés lesz nekem. De a mi fődolog és a mire nagyon kérem, higyje, hogy szerelmem őszinte és igaz volt irányában és egyúttal arra is kérem önt, válaszoljon, hogy megbocsájtott. Czimem : Madame Bel langer, rue de Launay commune de Vil- bernier, prés Saumur. Várom kedves, jó uram válaszát, fogadja búcsúját alázatos, de szerencsétlen Margitjának.“ Mikor a szeptember negyediki kormány jutott uralomra, e két levél nyilvánosságra került. Ott találták a Tuleriák üszkei kö- kozött a császár családi archívumában. E két levél egy borítékba volt téve, melyen N betű állt a császári koronával és annak sajátkeze Írásától a következő szavak : „Lettres a garder.“ Devienne a „Cour de cassation“ első elnöke lett és a császárné nem vált el Napóleontól. Két év előtt temették el azt a nőt a ki életében oly sokat beszéltetett magáról. Ha a petroleurök és kommandurok rombolásától megmentik vala a Tuileriákat, ki tudja mennyi szép dolog kerül nyilvánosságra az egykor oly hatalmas császár titkairól ? fia az öreg Báthorynak. Szerelem és kötelességérzet szenvedélylyel dúlt szerető szivében. Elmondja kedvesének atyja nyilatkozatát szépen kíméletesen nem azzal a durva gőggel, melylyel apjától hallotta. Keblére vonta kedvesének lehanyatlott fejét és lázas kedélye gyöngéden biztatta vigasztaló reménynyel örökküségről, esküről kedvesét. A szenvedő leány letörülte patakzó köny- nyeit. Sóhajjal kapta fel fejét szeretetje kebléről; s megtört hangon halkan suttogva remegte szemébe: „jobb, hogy megmon- tad a valót; én úgy is tudom, hogy szerelmem martyrja leszek, —most már te is tudod; de, te érted László, — képes vagyok egész életemen át szenvedni, csak te olykor-olykor emlékezzél meg rólam, ha csak annyira is, mint kedves halottunkról szoktunk. — Hogy gondolhatsz arra, hogy én téged feledlek? Esküszöm, hogy soha! Még élni fogok, a te lelked, a te kedves képed fogja feltartani hátra levő szomorú életemet. Úgyse tart az soká, mert az a tudat, hogy enyém nem lehetsz, el fogja sorvasztani mihamarább. Böském azt hiszed, hogy én a nagy világ örömei után vágyom nélküled is? Nem, soha! Ha minden ellenünk van, ha az oltár elé nem léphetünk szülői átok nélkül visszavonulok, — kolostor falai között élek múltam édes emlékének. — Nein lesz az ott élet, csak sinlődés, de nem is vágyom élet után. A sírra gondolok, a hideg sírra, mély minden szenvedő szívnek nyugtot ad. Ha egymásé nem lehetünk, még életemben meghalok a. világnak és édes apámnak.
