Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-05-06 / 19. szám
Május hó 6. VÁCZI HÍRLAP. i , ...,...........—^ ■dolék, t. i. hogy „a pillangó megakadt.“ I [Levele im ez: „Kedves Józsikám! Amit magamnak Bjfsem merek bevallani, azt neked im meg- ti irom. Énem léte most csak e két szóban A kulminál: szeretem Angélát. Nagy szó ez d barátom! és végzetteli, de nem tehetek i róla. A séta utáni napon mondád : „Vi- g gyázz barátom ! a tegnapi séta rossz vég >! kezdete lebet.“ Erre én azt feleltem; „Nem fi ismered Angelát“-s te halgattál. Igen; most ír is erősítem, hogy nem ismered Angélát. Talán én sem ismerem, de vélem ismerni. k Alapítom pedig e véleményemet szorgalmas fi kutatásaim sikereire, mely kémlelések által ü önmagam előtt akarom bebizonyítani, hogy k \ Angela csakugyan angyal, s hogy jobb lett v volna nekem őt sohasem látnom. E )I levelem czélja az, hogy egy amaz szerinti ted rossz véget megkezdő, múltkori sétáit hoz méltán másodiknak állítható sétáról i; : írjak. Hogy kettőnkön kívül kik voltak o ott, tudom nem nagyon érdekel. Mindnyájban feltűnően keveset beszéltünk. Én légii ; kevesebbet. — Irtozatos ez barátom ! hogy b dobog a szivem, ha csak rá gondolok is k Angélára, — pedig mindig róla gondolko- s zom — hát még ha mellette vagyok! Sok- e szór azt hiszem, hogy kiugrik a szivem. k Angela sem sokat beszéle, de mit mondott, n minden szó egy-egy kincs gyűjteményemül ben. Egyebek közt kifejezte, hogy ha ő 0 olyasmit szeretne vagy óhajtana, amit neki a mint asszonynak tilt az illendőség, legyen ß az egyébként a legártalmatlanabb kivána lom, ha mindjárt a szive szakadna is meg a érte, egy szóval, egy tekintettel, egyetlen mozdulattal sem árulja el óhajtását. Tud1 tam én ezt; láttam rajta, úgy örültem neki, r midőn e tekintetben épen olyannak mondta magát, amilyennek én gondoltam. (Ebből azt következtetém, hogy a többiben is helyesen gondolkozom felőle.) Mert, hogy vannak vágyai, még pedig olyanok, melyek tárgyáért eped, az bizonyos. ; Egy-egy akaratlan sóhaj, elejtett szó, nagyon 9okat mond. Barátom! Angela nem boldog, pedig megérdemlené, 1 hogy már e földön üdvözöljön. Nem mon- b dóm boldogtalannak, mert nem merem; b de azt tagadom, hogy boldog. Te bizonyára tudsz itt külömbséget tenni. S mégis milyen kedves úgy-e? Mindig olyan ő, a milyennek jó kedvében láttad. Körötte levői éle- í tét a szószoros értelmében megédesíti. Pe- j dig tudom, hogy gyakran vannak boldog- í tálán, kínos pillanatai, midőn, — mint I Vácz, 1888. látszik, — lelkében, egy-egy gyötrelmes reminisczenczia újul fel. De mindez csak olykor, egy-egy pillanatig tart; ő legyőzi a kinosérzést, s ismét kedves lesz. E napon mielőtt még sétáltunk, otthon egyszer azt is mondta, hogy ma néha zavartnak érzi magát. E szavai velőmig hatottak; önkénytelenül kérdém magamtól; kis pap nem te okozod-e ezt? — mire egy irtozatos szivnyilallást érzek, s elszédülök. Szédülésem csak tán egy félperczig tartott; szerencsémre karos széken ültem és igy nem vevék észre. De szaggató főfájásom még a séta után is tartott. Félek tőle, hogy egyszer csak közelében megőrülök, s majd bolondul kivallom a világnak, hogy Ange lát nagyon, véghetetlen nagyon szeretem.“ Ennyi volt egy levélpapíron. De ez nem az egész levél. Még egy másik papiros is teli volt irva Angéláról s a második sétáról, de a levél e másik felét sajnos ! elveszitém. Egy hét múlva egész, váratlanul ismét ir Andor. Levele igy szól: „Egyetlen Barátom! Tegnapelőtt volt a harmadik séta. Azt hiszem az utolsó is ez életben. Mielőtt azonban a sétáról írnék, papírra vetem ma éjjeli álmomat. Igen szép álom volt; s te mert szeretsz, nem fogsz kinevetni, ha elmondom álmomat; másnak úgy sem mondhatom el csak neked. Mennyben valék; természetesen Angela is. De is szép az a menny barátom! Fogalma sem lehet róla annak, aki nem járt ott. Angélát az Úr Isten jóságáért igazi angyallá tette; engem pedig, mert életében oly őrülten szerettem őt, az ő rabszolgájává rendelt. Egy fél örökkévalóságon át tartó hü ragaszkodásomért azzal jutalmazott a menny Ura, hogy szolgaságomból fölszabadított és Angélát nekem adta, szabad lett őt nyíltan, és igazán szeretnem. Ekkor én mit is cselekvém? Leszálltam az égből, kirántám a fold tengelyét ecsetnek, azzal fölrepültem ismét s borzasztó pemzlimet bemártám a nap izzó tüzébe, aztán kiírtam a kék mennyboltra e két szót óriási tüzbetükkel: szeretem Angélát. A világ látta, csodálta s örült neki. Ekkor fölébredék. Képzelhetsz, mit érzék, midőn fölocsód- tam, s látnom kellett ismét az undok világot, hol végzetem igy üldöz, hol sivár életem nem egyéb, mint reménytelen szenvedés. Alig bírok írni, oly rosszul érzem magam; de leírom mégis levelem tulajdon képeni czélját a harmadik séta lefolyását s eredményét. Tegnap előtt falunkban egy nagyszerű lakodalom volt. A környék színe java mind megjelent a kiváló estélyre. Az a csinos kis leány ment férjhez, kinek midőn itt voltál, a házunk előtt mutattalak be. Jelen volt a vészeli u. n. intellegentia és köztük Angela és én. Én daczára annak, tudtam, hogy Angela nem szokott tánczolni, tán mert egészségének árt, már egy héttel előbb, még mikor a meghívót kaptuk, felkértem őt, hogy az első négyest tánczolja velem. Ö ígérte is nem is. Nem felelt határozottan. Képzelheted Örömemet, midőn a helyszínén ismét kértem s mégis eljött velem tánczolni. Kedves Józsikám! Olyant még nem érzék mint akkor. Karjaink egymásba fűzve először; közel egymáshoz annyira, hogy a mely léget ő kilehelt, én azonnal belehelhetém. Ily közeli érintkezésben még nem voltam Angélával. Édesen zsibbasztó villámáram járta át minden por- czikámat, midőn érte dobogó szivem oly közel volt az övéhez. Ő, a kedves, kissé remegett, talán megérzette jó szive, hogy kihez van most oly közel. Most éreztem magamat boldognak életemben először. Nem gondoltam én semmire, csak azt tudtam, hogy most Angela enyém, noha csak mint tánczosnő. Azt hiszem ilyen az igazi bol dogság. Nem is hagytam azonnal tönkre menni. Kértem a négyes után, hogy járjunk egyet; ő engedett esdeklésemnek. Ez volt a harmadik séta. Beszéltem én neki mindenfélét csak azt nem mondtam, mit akkor leginkább érezék, hogy óh! mily kimondhatatlanul szeretem. () alig felelt szavaimra; de tekintetemre igen. Talán kiolvasta szemeimből azt, mi szivembe tombolt; tán megsúgta neki valami, hogy az szereti őt a világon legjobban, ki hozzá legközelebb áll, talán . . . elég az hozzá, hogy jóságos tekintete egyszerre megváltozott, s midőn tekintetünk ismét találkozók, bizonyos sokat mondó szemrehányással nézett rám. Erre mintha a föld nyílt volna meg alattam, elkezdtem inogni, szemeim egy pillanatra elhomályosodtak ; érzém, hogy az az illúzió, melyben most pár perczig ringtam iszonyúan ki lesz pótolva . . . Angela kért, hogy vezessem helyére. Mig azt tevém, éreztem, mint reszket karja az angyalnak, s tán miattam?!! . . . Rohantam ki a szabad levegőre s átkoztam a pillanatot, midőn e nyomorult, gaz világra jövék . . . Aztán visszamentem a terembe s hogy feltűnést ne keltsek, még egy ideig ott időztem, de nemsokára búcsúzám. Mikor Angela előtt hajtottam meg magam eszembe jutott egy dal, melyet nem tudom hol hallottam: Roszul van az e földön elrendelve Hogy tüske nélkül nincs egy rózsa sem. Szegény szivünk lángoljon bár epedve A vég mégis csak elválás leszen. Isten veled! Oly mily édes lett volna! Isten veled! Mást mért a sors miránk! Csakugyan végzetes lett a harmadik séta. Otthon elévett a szivfájás. Érted barátom!? Többé nem szívdobogás; nem. Hallgat szivem, mintha már minden erejét kiadta volna; nem kalapál többé oly őrülten, mint eddig, alig dobog szegény; de fáj . . . Ágyamban gondolataim gyötörtek. Életem kezdtem latolgatni. Biz a nagyon sivár. Mert hát milyen is lehetne az élet remény nélkül? Tudni nem tudhatod, ne is tudd soha, — csak gondold el, ha birod, s megérted tán, hogy ki vagyok én most . . . De mit is remélhetnék? Még ha én nem lennék is pap, a mi még megtörténhetnék ; Angela asszony, neki férje van, ő le van kötve „holtiglan.“ De még ha az Isten csudát tenne, akkor is kérdés viszonozná-e Angela végnélküli szerelmem csak egy parányit is?! . . . Ah! erre nem is gondolok ... És többé nem az a rám tukmált szerelem, melyet, mihelyt néhányszor egy hölgygyei beszélek, itt a vidék rám fogott. Óh ez igazi . . . Ezt nem tudja senki, csak én . . . csak én . . . Arra is gondoltam, hogy hogyan élek én ezentúl. Sokan mondják még mindig, amit te is szerető barátom! oly sokszor mondtál már t. i. hogy lépjek ki. Ez előtt tán volt értelme, mert rám lehetett fogni, hogy nincs papnak való természetem. De most? Most már egyáltalában [nincs természetem. Mindegy, akarmi leszek. Nem élet az én életem; boldog én már úgy sem leszek soha. Tán visszamegyek a szemináriumba; ott kevesebben látják fájdalmamat . . . f Nagy nagysokára elaludtam s álmodám. Almom, melyet fentebb leirák, mintha könnyebbített volna rajtam. Annál 1p°”: tóbb volt fölébredni édes álmomból tozatos valóra . . . Fáj a szivem; d gr:.- zán nagyon fáj, mintha valami hara góval leakarnák szakítani; de sajnos! egy könnyen szakad. S kérded Józsikám mit csinálok most? — Semmit . . . * * * í nehogy az idő alatt mig én Cs . . . néval 3 el leszek foglalva, Gurgula Jóska, a falu > szegénye, a rósz lélek háborgasson a r vacsoráért, mit te szánalomból oly sokszor i szoktál neki adni. — Magamra zárom, nehogy szándékomat háborgassa a rósz lélek. — Már az igaz, hogy az. Sokszor megmondtam, hogy ne tedd. Ha neked volnék, elűzném egyszer s mindenkorra. — Igaza van anyám! A rósz lélekkel r úgy kell bánni. — Tehát? — Ha másként nem érek czélt: megmutatom neki jó lelkek is vannak. — Hogyan ? — Kinyitom az ablakot s ezen át menekülve nyújtok a jó léleknek segélyt. . — Teheted, keresztvas nincs rajta. — Dehogy nincs még pedig dupla: egyik a szeretet, másik a gyűlölet. — Nem értem. — Egyik én vagyok jó szülém. A másik... — Ki zörget? — Cs . . . nél — Bebocsátom. Te meg menj nyugodni. — Megyek anyám! Nyugovóra szállt a nap is; jó éjszakát neki. Kegyetlen a rósz szándék, boszut érlel : „A ki másnak vermet ás Maga esik bele.“ — Szegény leány, még most is szereti azt a rósz Sándort, de majd meggyógyítja a baját Cs . . . né boszuja. A düköngő zivatar alkuba bocsátkozott a föld lakóival. Az ég dörgése boszuért kiáltott. A sűrűén czikkázó villámlás között két lény haladt a vad zivatarban. Az egyik jó szándékot vitt magával a I „Gondüző“ csárdába, a másik gyűlölettel s boszuval terhelve ment lakására. Cs . . . Sándor ott mulatott a „Gondüző“ csapszékben. Ölében tartotta a fiatal csárdásnét édes szívvel, ölelő karral, tüzes csókkal. — Ne hagyj itt még! — mondá a csár- dásné — oly jól esik öledben ülni, szerelem- ittasan nézni mosolyderitő szemeidbe. — Mennem kell angyalom. — Maradj ! — magához voná, gömbölyű karjával körülfoná Sándor nyakát s csókokkal boritá el napbarnitotta arczát. — Oh maradj még! — Asszony maraszt, asszony vár. Egyiknek szerelme bóditó, másiknak haragja boszantó. A haragvó Istennel szállt szembe boldogult napam, mikor fejeségem fogan- tatott. Ha szemébe nézek: vad tekintete lelkemet sebzi. Szeretek távol lenni tőle. Remegés fog el, ha napfelkelte jő, mert akkor hozzá megyek. Örvendek a nap leszálltának, mert akkor hozzád jövök. Csillagom vagy, bóditó csillagom, mely vonz magához, szemed tüze éget, csókot nekem százat, ezret, azután megyek. — De oly vad zivatar dúl künn. Maradj! — Mennem kell. Utravalóra egy csókot még! — Itt van. Nem tudom miért, de oly nehezen válók el tőled. — Pedig holnap ismét itt leszek. — Ez ze) kiszólt a szolgának: — Lovamat! — Hozzon szerelmed! Tehát holnap! Még egy pohár bort. — Nem kell. — Vidd magaddal e kis üveg bort, az útban jól esik. — Add hát. Tehát holnap estére bogár- szemű szép Katiczám! Erős karjaival még egyszer átöl elé a csárdásné hajlékony derekát, aztán lóra pattanva vágtatott lakására. — Korábban megjöttél a szokottnál! mondá Cs ................férjének midőn a szobába lépett. — Korábban. — Mégis későre jár az idő. — Hittem, hogy alva talállak. — Dúló zivatar háborgatja lelkemet, az nem enged nyugodni . . . gyermekedet is felköltötte. Cs...............Sándor egy szökéssel fiánál termett, izmos karját ölelésre tárva. — Sándor fiam, jöjj karjaimba. — Hagyd csak! Jó helye van itt karjaimban. Az alig négy éves göndör-fürtü barna gyermek szemeit dörzsölve kérdé: — Mit hoztál fiacskádnak papám ? Mi van abban az üvegben ? — Bor. Iszol? — Iszom. — Igyál kis fiam. — En is hoztam a számodra, — mondá Cs ...............né, sötét tekintetét ráveté férjére, — ott van az asztolon a kis üvegben. — Megállj fiam, ne igyál még. Ide hozza apa a bort, aztán koczintsunk. Cs . . . né szemei vadul forogtak, amint férje jobb kezébe vette az asztalon levő üveget. Cs . . . fiához ment, gyengéden érinté a fiánál levő üveget s mondá : — Igyál fiam apa egészségére! — Arrra, arra — mondá szárazon Cs...né. Amint a kis Sándor hirtelen fel akarta hajtani az üveget: az egyensúlyt elvesztette, hátra bukott. Az anyja hirtelen fel- tartá jobb kezével. Ezalatt Sándor balkezével elvette fiától az üveget, nehogy a földre ejtse. Mindez pillanat müve volt. — No lásd, miért erőszakoltad őt a bor- ivásra ? Szegény gyermek szinte a földre bukott. Igyál te. — Iszom, ha te is iszol. — Feleségének nyujtá a jobb kezében levő üveget. A két üveg oly egyforma volt, a folyadék színe a borhoz hasonló: az asszony elfogadta . . . Koczintottak, ittak, s ugyanazon pillanatban az asszony egy „jajj“ kiáltással összeesett. — Teremtő szent Isten, mi bajod ? — kérdé ijedten Cs . . . — A neked szánt méreg ölte meg őt! — kiáltá Jóföldi Kata, ki Epebontó Borbála leányával a szobába lépett. — Nekem szánt méreg? — Az — mondá Hona. — szivében gyűlöletet táplált irántad, méreggel akart megölni, de az Isten hatalma erősebb volt, mint az ő akarata. — Ti tudtátok? — kérdé rémülve Cs... — Tudta Ilon 1 Ahogy te tőlem távoztál, rémülve jött hozzám, hogy veled tudassa. Kétségbeesve, futva rohantunk megmentésedre. A véletlen is úgy akarta, hogy igy történjék. — Papám, megütöttem a fejem, nagyon fáj. Ki köti be? — kérdé a földről fel- vánszorgó kis fiú . . . — Kedves ártatlan jó fiú ! Majd beköti Ilona néni — mondá Jóföldi Kati, meg- czirongatva a kis gyermek arczát. — Sándor ! fogadd el Ilona kezét, nálánál jobb teremtés nincs a fold kerekén. Szerettük egymást, nem tagadom, de aztán a múlt legyen feledve, s csak mint jó barát lépd át ajtóm küszöbét. Kezdj uj életet, hogy az Isten áldása lebegjen családod felett. B. I.
