Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1888-11-18 / 47. szám

Vácz, 1888.

VÁC ZI HÍRLAP.

November hó 18.

kok, melyen a világosságsugarai megtörve e diszes bútorzaton ragyognak, a siil- szerü trónus, mely a székesegyházban csak nehány nap előtt felállitatott, mind nagyságát hirdetik. Kérjük is a kegyes Mindenhatót, mi, excellentiád legkisebb hivei, hogy nagyméltóságodnak hosszú és érdemdús életet adjon. Fogadjon sze- retetébe és legyen útmutatónk a nevelés nehéz pályáján ! Ószintén és igazán áté- rezzük jókivánatainkat és szivünkből óhajtjuk: hogy trónusán hasznosan működve az egyházmegye és tanügy javára még sokáig éljen!

Ő nagyméltósága válaszából a következőket emelhetjük ki: Szivem mélyéből

üdvözlöm Önöket és köszönöm szives jókivánataikat! Hogy engem uram és felséges királyom ily kitüntetéssel már másodrészben elhalmozott, ezt nem magamnak, hanem annak tulajdonítom, mivel ^ .öreg pap£a:t fel szokta díszíteni, hogy

gyarap^r memoár

‘kihassa maga körül. En l%as kitüntetést, mert ' mint kötelességet i érzeletü királyom érzetemet jutalmazta, záltal azt, hogy hadd ♦í az, ki kötelességét dó. Mind addig-, mig áiru ^/es polgári kötelességeiket

híven teljesítik, mindenütt csak előhala- dás' tapasztaltatik.

Midőn 1848 előtt e város falai között működtem, már akkor is czélom volt e várost emelni, felvirágozni látni, — mert teljes felvirágozásától meszsze vagyunk, — csak vállvetett emelésről lehet szó. — Kéri az iskolaszéket, hogy mindenkor együttes erővel hasson. Szólónak szép és kiemelkedő beszédére megjegyzi, hogy csak egy észrevétele van és ez az: mi szerint az iskolaszék tagjai nem az ő legkisebb, hanem az ő legkedvesebb hivei, kiknek nehéz feladatuk végrehajtásában minden készséggel fog támogatóul hatni.

Köszöni még egyszer az iskolaszéknek szives jó kivánatait és kéri azt, hogy minden ügyben vele karöltve működjék, hogy a kitűzött czél elérhető legyen. Kijelenti; hogy ő bár hosszabb vagy rövidebb ideig éljen is, de úgy egyházmegyéje, valamint hazája hü és engedelmes tagja lesz és az ezek iránt tartozó kötelességet lelkiismeretesen fogja teljesíteni. Forduljon az iskolaszék bármely ügyben hozzája, ő válvetve fog

iparkodni úgy is terhes nevelés ügyünket előbbre vinni.

Ö nagyméltóságának látható örömmel elmondott buzdító beszédét az iskolaszék többszörösen megéljenezte, mely után a legnagyobb megelégedéssel távozott. —r.

Elkésett.

— Beszél y. — Irta : Stefánia,.

— Eljön estére?

— Nagysád tudja, hogy mindenhova elmegyek, a hol találni vélem.

— Nem is azért mondtam, de szeret nem, ha egyszer . . . nem nézne olyan sokat rám.

— A mint parancsolja. De mondja csak, mit csináljak mást ?

— A mit akar, csak legalább ma este ne kövesse rendes szokását.

— Megkísérlem, hogy tudok-e engedelmeskedni.

Olvasóim kitalálták már, hogy ketten beszélnek. Azt is sejteni fogják, hogy férfi és nő beszélget egymással s evvel szükségtelenné teszik a hosszadalmas leírásokat.

Mondjunk el nehány vonást a nőről és férfiról, hogy némileg tájékozva legyünk s megérthessük a következő eseményeket.

Ripélyi Berta nem tartozott a közönyös asszonyok közé. Nemcsak külsején volt bizonyos excentrikusság, de belső lénye sem volt teljesen öszhangban magamagával. Szeszélyesnek mondta a külvilág, mig saját maga azt hitte, hogy ő és a következetesség egy napon születtek. Elitélhető-e azért egy nő, ha ezt hiszi? Tehet e maga is róla, hogy vérmérséklete annyira heves s oly sok bohóságot követtet el vele?

Ne vessünk mi sem rá követ, hanem fogadjuk el olyannak, a minő.

Berta leány Izórában sem tartozott az ál- hatatos természetek közé.

Rokonszenv és ellenszenv váltakoztak benne, anélkül, hogy maga is észrevette volna. Véleménye hamar készen volt, de épp oly hamar el is enyészett, hogy az ellenkezőjének adjon helyet. Egyszóval ingatag s felületes gondolkozásu volt, mint a mai nők legtöbbje.

Sem szeretni, sem gyűlölni nem tudott

annyira, hogy mind a kettőről meg ne feledkezett volna, ha a pillanat előnyös, vagy hátrányos színben tüntette fel sze- retete, vagy gyűlölete tárgyát.

Két imádója volt. Mind a kettő szerény, de tisztességes jövedelmű hivatalnok volt, a kik mindenre készek voltak, csakhogy szeszélyeit kielégítsék.

Berta tudta ezt s imádóin valósággal uralkodott. Szépségéről annyi dicséretet mondtak el a versenytársak, hogy utóbb némileg pisze orrát is ideálisnak tartotta s társnőit lenézte.

De tagadhatlan, hogy vele egyik se mérkőzhetett. Nem lehetett őt a szó szoros értelmében szépnek mondani. Sem termete, sem arczvonásai nem voltak külön külön kifogástalanok, de egyesítve és olyan mozgékonysággal és fürgeséggel ellátva, mindenki bájolónak találta.

Szülői nem tudtak gátat vetni szeszélyeinek s ő volt a háznak zsarnoka, a kinek mindenki engedelmességgel tartozott, de a kinek mindenki szivessen is engedelmeskedett.

18 éves korában hátat fordított imádóinak s felesége lett egy teljesen ismeretlen embernek, a ki ugyan nem volt semmit se szép, de gazdag, vagy legalább jómódú. A szülök örültek a „partiénak“ s Berta is meg volt elégedve férjével. Később azonban unottá lett az egyhangú családi élet s a házasság kötelékei nagyon nehezekké váltak. A férj szorgalmas és pontos ember, nem legyesked- hetett szüntelen a felesége körül, a ki szokva volt ahhoz, hogy imádók környékezzék s az alig 2 éves asszony kezdte sajnálni, hogy függetlenségét ilyen medve férj kedvéért feláldozta.

A napok nagyon hosszuaknak tűntek fel előtte, s a férj benne csak mogorva nőt talált, a ki még a figyelmességek s apró kedveskedések iránt is érzéketlenül viselte magát.

így tovább nem maradhatott. Kezdetben csak szemrehányások, később perpatvarok támadtak köztük s egy szép napon Berta eltűnt, hazament szülőihez- A szülők nem küldték vissza, habár rosz- szalták is tettét s maga az asszony is belátta, hogy helytelenül cselekedett. Szívesen nyújtotta volna kibékülésre jobbját, de nem bírta legyőzni büszkeségét, mely nem engedte meg, hogy bocsána tot kérjen.

A bocsánat-kérést egyébiránt maga a férj tette lehetetlenné. Alig néhány napja élvezé az asszonyka szabadságát, midőn

bizonyos, ámbár még nem állott be, de a megmentés lehetetlen, miután nemes részeket támadott meg a gyilkos golyó.

A szomorú párbeszédet Tibor öreg szolgája szakitá meg, ki egy levéllel kezében lépett a szobába ; s Irén felé közeledve átnyujtá neki azt.

— Uram, mielőtt távozott e levelet azzal adta kezembe, hogy ha meg nem találna ma jönni, úgy azt a Nagyság'os kisasszonynak kézbesítsem, ime teljesítem uram utolsó parancsát.

— Irén alig hallá az öreg szolga szavait mohón tépte fel a levél borítékot, mely Tibor végső akaratát tartalmazta.

Drága Irénem! Sorsomat ki nem kerülhettem a kihívást elutasítanom nem lehetett. Gyilkos kezemet jatyjára nem emelem, ha azonban a végzetem az, hogy az ő keze oltsa ki életem : bocsásson meg neki és imádkozzék érette s mondja meg neki, hogy én is megbocsátottam. Kegyedet kérem fel átalános örökösömmé, s ezzel birtokába bocsátom ama titkot, melyet életemben kegyeddel közölni nem volt szabad.

A titkot magammal nem vihetem a sírba, miután beakarom önnek bizonyítani, hogy az esküdt gyűlölet, mit a Fény ériek családom iránt szivökben hordtak semmi alappal sem bir.

A kulcs, melyet kegyed itt talál iró asztalom kulcsa, hol az ide vonatkozó adatokat megleli.

Szeressen nagyon ésimádkozzék érettem. A halálban is az én drága Irénemé.

— Orvos ur, távozhatom nehány perezre kérdi Irén rövid gondolkodás után, — a nélkül, hogy a drága beteg- állapotában változás áll be ?

Az állapot egy és ugyanaz, a láz vagy pedig a végső perez bekövetkeztének

tünetei nem jelentkeznek, mig bizonyosabb tüneteket észlelek, azt hiszem távozhatik kegyed.

Irén mintha megfeledkezni látszott volna a nagy fájdalomról, mely őt Tibor ágyához vezeté gyorsan távozott és egyenesen azon szobának irányozá lépteit, hol a jelzett íróasztalt tudta.

Minden gondolkodás nélkül nyitá fel azt és lázas gyorsasággal keresett az iratok között és csakhamar egy sárgás pergamen akadt kezei közé.

— Ez az, kiált fel Irén amint ujjai a csomagot érinték, szétköté a csomagot és gyorsan futá át a sorokat, majd nehány érthetlen szót mormogtak ajkai és a talált iratot keblére rejtve futott vissza Tiborhoz.

Belépve a szobába rémülve sikoltott fel, a mint az elője menő orvos arczára tekintett.

— Csak nem orvos ur? . . .

— Kisasszony a mit megmondottam sokkal előbb következett be; a lélek, mely oly nemes volt ősei közé tért, az utolsó Sziklay keble megszűnt dobogni.

— Hogy vele sírba szálljon az utolsó Fény éri is, mond a néma fájdalomtól megtépett szív.

Még nem, még erősnek kell lenned te gyönge szivem, még fontos teendő vár reád gyönge női lélek. Véghez kell vin ned a nagy munkát, melybe annyi erős férfi lélek beléfáradt, melyet annyi erős férfi bátorság megtenni nem tudott: be kell bizonyítanod, hogy a gyűlölet nem volt méltó az ő sziveikhez, mert bűnök csupán hogy egymást meg nem értették, hogy egymást megérteni nem akarták.

Azután leborult a kedves halottra és csendesen suttogott annak mindent mit szív, mit lélek érez nagyon . . . forrón.

Egyik perezben szerelemről, örök igaz szerelemről beszélt, mig a másik pillanatban halálról az édes jó halálról szólt, mely eljön érte is, hogy elvigye magával oda hol már nem fog fájni a szív nem fog szenvedni a lélek; hol Tibor ölelő karjaival várja, hogy ajkáról szívja azt az édes csókot, mely csak a halál rideg birodalmában olyan nagyon édes.

Az ápoló orvos rövid időn észre vette, hogy egy betege helyett kinek már se- gédkezésére szüksége nincs másik támadt, s aggódva nézett Irénre.

— Oh ne féljen orvos ur — mond Irén — nem vagyok beteg, nem fáj semmim, ne is aggódjék miattam egy perezre sem.

— Most Isten önnel orvos ur én távozom, nekem még fontos végezni valóm van.

Alig végzé Irén búcsúját sietve hagyta el a házat, melyben annyi szomorúság annyi bánat érte szerelemtől áthevült szivét.

Erős szilárd léptekkel ment végig az utón, mely atyja lakására vezette.

— Itthon van már atyám, kérdé az első eléje érkező cselédjét Irén.

— Itthon kisasszony mond — remegő hangon a kérdett — de a jó Isten áldja meg ne menjen e perezben eléje, mert mint tudom, épen a kisasszony eltűnése felett nagy harag szállta meg.

Irén a figyelmeztető szavakra sem figyelve, elszánt magatartással közeledett atyja szobája felé.

Belépve atyja szobájába : nem habozott, nem félt többé minden remegés nélkül szólt atyjához :

— Atyám kiolthatlan gyűlöleted a Sziklay család iránt, megtenné gyümöl csét; az utolsó Sziklay nincs többé a legnemesebb lélek, mely jobb sorsra volt

az első levelet kapta férjétől. „Nem bírálom meg tettét, Írja benne az, bár jogom volna. Azt azonban belátja, hogy köztünk mindennek vége. Az a nő, a ki nem becsülte meg férjét, nem érdemli meg, hogy nevét viselje s már megtettem a lépéseket elválásunkhoz.“

Az asszony sirt, maga sem tudta miért, a szülők jajgattak, de segíteni egyik sem tudott, egyik sem birt.

A kezdetben furcsa helyzet mulattatta a fiatal asszonyt, később unatkozott, mert gondolatai nem bírtak semmi változatossággal- A szülői ház egyhangúságát nem birta elviselni s régi társnőit kereste fel.

Azok hidegen fogadták s csípős megjegyzéseket koczkáztattak még jelenlétében is.

A megjegyzések szaporodtak annyival is inkább, mert rövid idő múlva imádók környezték ismét, a miért a barátnők meg nem bocsáthatták neki. Ő tudta ezt, de örült, ha irigyeit bosszanthatta s csak annál többször kereste fel őket.

Egy azonban feltűnt neki és másnak is.

Régi két imádóját sohasem látta, bár azok épp úgy tudhaták, hogy szülőinél van, mint az egész város s daczára ennek egyik sem mutatkozott, még csak az utczán sem találkozott velők.

Egy alkalommal a véletlen még is összehozta egyikkel. Nem kerülhették ki egymást s kölcsönösen köszöntek. A férfi hidegen, szemrehányólag tekintett arra a nőre, a kiért boldogságát és életét is kész volt feláldozni, Berta azomban mintha ezt észre sem vette volna, kezet nyújtott s csodálkozását fejezte ki a fölött, hogy még eddig nem látta.

— Valóban nem is tudtam, hogy nagysád itthon van — válaszolt az — s most is csodálkozom s nem tudom magamnak megfejteni. Meddig szándékozik itthon maradni? Férje talán utazik valamerre és nagysád felhasználta az időt, hogy szüleit meglátogassa.

Berta nem tudott válaszolni, csak el'

pirulása mutatta, hogy a férfi szavainak egész értelmét felfogta.

Hidegen köszöntek egymásnak s ment kiki a maga dolgára.

Bertát azomban sértette a hang s a modor, melylyel régi udvarlója vele bánt, de egy titkos hang súgta benne, hogy mást nem érdemelt.

A magábaszállás csak rövid ideig tartott. Az uj barátok, a kik körülrajongták, csakhamar elfeledteték vele a

érdemes örökre hagyá el a testet, mely élettelen fekszik vértől borított párnáin.

— Golyód talált és feltétlenül ölt.

— Müvedet siker koronázta, czélod el van érve.

— Hallgass meg atyám, ne tiltsd el szavamat. Félbeszakítani nem tudnád mit tenni akarok.

— Hosszú igen hoszu idő telt már el mióta a Fenyéri kastélyban orgyilkos kéz kioltá az akkor a család büszkeségét Fenyéri Ádámot és ezért a gyilkosságért a Sziklayak megbünhődtek bár ártatlanok voltak.

— Mit beszélsz leány, vigyázz nehogy meggondolatlan fecsegésed boszumat ellened ingerelje.

— Légy nyugodt atyám és hallgass meg. Elmondom neked, azt mit te előttem elhallgattál, mi miatt ti Fenyéri utódok örökösen halálos ellenei voltatok a Sziklay családnak, s elmondom azt is hogy minden ok nélkül törtetek egymás vesztére; sőt ezt be is bizonyítom, csak türelmedet kérem.

Egy estén mint már emlitém a Fenyéri Ádám orgyilkos kéz áldozata lett, a gyilkos elmenekült és megszenvedett érte az a Sziklay ki tizenhat évet ült a súlyos bilincsekbe verve sötét börtönében, azért mert a bűn elkövetésekor a Fenyéri kastélyból észrevétlenül távozni akart, de menekülése nem sikerült.

A fellármázott háznép elfogta, s mert beigazolni nem tudta azt, hog-y a késő esti órákban mit keresett a kastélyban, a felületesen nyomozó biró súlyos ítélete őt érte.

— És ő bűnhődött daczára hogy ártatlan volt.

— Ezt te mered állítani, kiálta Irénre dühtől eltorzult arczczal atyja?