Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1888-09-30 / 40. szám

Vácz, 1888.

VÁCZI HÍRLAP.

Szeptember hó 30.

rémi szép alak volt, mint József csá- nTzár s az auktoritás hangjához volt orga- ' urna. Moóri (Lévi) mai szerepében is .' ^ adta Kövessyt pótolni. Hevesi Gábor Abrahám, az öreg zsidó) minden fájdalmát élénken tudta kifejezni és érzelemmel. S z i n a y a szerelmet szépen per onifikálta. Havasi ma nem volt elérőiében, Nem úgy játszott, mint szokott. Ágh Ilona jutalomjátékával fejezték »e működésűket színészeink. „A v a s- yáros“-t adták. Ohnet világhírű szin- rjnüvét oly jeles előadásban volt alkal- (■ -fiunk látni, mint még idáig soha. Hogy ű laczára az esős időnek, volt publikum, s.|.z főleg Almássy Albertivé ö nagyságának érdeme, a ki fáradhatatlan agi- fjátora volt a legjelesebb művésznőnek. u\z ünnepeltet két szép csokor fogadta 9 ^léptekor s egy harmadik a második sf;elvonás végén, midőn szerepének leg's zebb részlete végződött. Clairt csak IMárkus 'Emilia adhatja szebben Ágh Ilo:

á; iánál. A szenvedélyek ostroma a vég- 9 letetlen fájdalom s büszkeség minden >r nozdulatában ott élt. A közönség érezte . remek- alakítást s tüntetett minden ab g; Halommal- A másik főalak Veszprémi 9"volt a czimszerepben. Gyönyörű férfias ;i lakja, átérzetteszerelme és szenvedélyei b tálára találtak a hallgatóságban s csak- 9 nem mindig együtt hivták ki őket. B a n- inázy Teréz jó intrikus herczegné volt. cS á g h y Róza alkalmasnak bizonyult s naiv szerepére. S z i n a y, Moóri, H a- ; !- a s i, Fekete, valamint S á g h y n é a js Moóriné kifogástalan keretet ké- 9eveztek a két főszemély küzdelméhez. W a d'á s z r ó 1 külön kell megemlékezik lünk s tanácsolnunk neki, hogy ilyenféle x-.zerepkörben próbáljon szerencsét, mint í i mai volt, mely határozottan sikerült.

Irápla.

Úti emlékek.

Vácztól—Mátráig.

törték. A legtöbb helyen azonban faragott a gazda. Durva szekerczéjével for- mát> kanalat teremtett az idomtalan fadarabból. A ház előtt meg csinos menyecskék festettek hosszú, vékony kis pálezákat, melyeket Sz.-Kútra szoktak vinni, hol a búcsún zaránndoklata emlékere csaknem minden jámbor ember meg vesz egyet-kettőt. Termőföldjük nem igen van, hisz’ köröskörül minden sziklás, bérezés, csak a házak mögött van egy darabka fekete föld, mely egész a kis patakig terjed.

Szegény, de szorgalmas kézműves nép lakik itt. Még tanitót is tartanak gyermekeik számára, a ki a nyár folyamán velük arat, velük csépel, velük dolgozik, de ha beáll a hidegebb időszak maga köré gyűjti az apró csemetéket s az abéczét oltja beléjük.

A túlsó végen volt az erdészlak. Egyszerű, de csinos épület. Falait befutotta a vadszőlő s ajtaja fölött ott diszlett az ágakban gazdag agancs. Itt újra megpihentünk. A háziasszony elénk rakott mindent, a mit csak összeszedhetett az éléskamrában.

De csakhamar újra felkerekedtünk s neki vágtunk a csendes mély erdőségnek. Egyhangú csobogása viszhangot keltve halt el a távolban. Az eget csak az irtásokon lehetett látni. Lábaink alatt tudja az ég, hány év óta ott heverő levélten ger süppedezett. Végre az Ág as vár tövébe értünk. Előttünk állott mint az óriás, a meredek sziklakoronával ékesített hegycsúcs.

Nagyot fohászkodtunk s neki vágtunk az egyenesnek tetsző gyalogutnak. IIosz- szú, fáradságos út következett ezután. Daczára a folytonos árnyéknak, melyben haladtunk, csak úgy patakzott rólunk a veriték.

Mily áhítattal üdvözöltük az első hegyoldali tanyát, csak az tudja felfogni, a ki már keresztül ment ilyen dolgon. Letelepedtünk a lapos kiszögellésre, összeszedtük a szerte heverő száraz gallyakat s pár perez múlva vidáman lobogott a tűz és serczegve pirult a szalonna a hosz- szú nyársakon. Ilyen jó étvágygyal még soha sem ebédeltünk.

(Vége.)

Alig pár lépésnyire innen fehér házikó ^bontakozott ki a zöld lombok közül. Ez >wolt a hutai puszta iskolája, melyet ^egyenes sorban még vagy 10 — 15 kis i *áz követett mindkét oldalról. Mindegyik mragyogott a tisztaságtól. A kunyhók előtt n nagas rudakkal támogatták föl az ágam.cat, melyeket a sok gyümölcs leszakadj lássál fenyegetett. A nyitott házakból i\ Ódám dal hangzott ki, melyhez mintha b Uséretül szolgált volna a sulyok egy- ri hangú lecsapódása, melylyel a kendert

Végigfeküdtünk a puha gyepágyon a lombos vadkörtefa árnyában s vágyva révedezett, a szemünk a hegy tetején és megelégedve tekintett le a megtett pályára.

Még egy órai izzasztó hegymászás s fönn voltunk a bérez koronáján. Szemünk előtt elborult a világ . . . csillogó káp- rázat üzé vele játékát, midőn végigtekintett azon a roppant területen, melyet beláthatott. Oly fönséges volt e látvány, hogy nem mertünk hinni szemeinknek.

Körültünk három oldalról a Mátra

beláthatatlan erdősége hullámzott. Hegy. völgy változott egymással, mint a csavaron az emelkedés és mélyedés. Minden zöld szinü volt, csak a sziklák szennyes- szürkesége hozott némi változatosságot a végtelenségbe.

Csak a negyedik oldal volt nyitott, mely észak felé tekintett. Elragadó panoráma tárult ez oldalról a szemlélő elé. A hegycsúcs tövében a t a r i erdőség emelkedett, mely mögött egész megye képe lön láthatóvá. Pásztó tornya még mindig ragyogott a napsugarakban. Oldalról L ő r i n c z i, fölebb V e r e b é 1 y, Ivis-Terenne, még fölebb S a 1 g ó- 1 arján tűntek föl s a selmeczi hegyek szegélyezték a látóképet.

A gyönyörű kilátás azonban szemmel- láthatólag szükebb térre szorult. Az eget komor felhők határolták a messzeségben, melyek mindegyre közelebb jöttek felénk s egyik falu a másik után tünedezett el a szürke homályban. Nemsokára semmit sem láthattunk, csak a felhőket, melyek már-már elértek bennünket.

Aggódva tekintettünk az erdészre, vajon nem volna-e jó valahová menekülni a fergeteg elől? Mosolyogva nézett aggódó arezunkba s egész bizonyossággal adta tudtunkra, hogy mitől se tartsunk, mert csak alattunk fog esni ma, nekünk legcsekélyebb bajunk sem lesz. És csak- ugyan úgy is lett, Lent zuhogott a zápor, fönt meg ragyogott a nap.

Ihletszerü érzelem tölté el kebleinket e nagyszerű látványra. Olyan lettem, mint a hindu, ha a nirwánára 'gondol. Á lét problémái dúlták keblemet. Mily semmiség az ember a nagy mindenségben s mégis mily semmiségnek tartja a nagy mindenséget . . .

Elvonultak a fellegek s lassú ütemben húzódtak szülőföldem felé. Újra megélénkült a kép. Az erdő ózona balzsamns illat gyanánt jött föl hozzánk a hegytetőre.

A nap is összeszedte minden erejét, hogy még egyszer beragyogja hatalmas birodalmát, s aztán elkezdett leszállani a kék hegyek mögé.

— Menjünk ! Itt az alkony.

Még egyszer végig hordoztam szemeimet a tájon s búcsút mondtam a szendergő természet legszebb csodájának.

Mentői jobban közeledtünk a hegy lábához, annál inkább nedves volt a talaj. A faleveleken harmatként ragyogott az esőcsepp, melyet szivárványszínűre festett a leáldozó nap sugára.

A zöld hegyek magukra vették sötétes köpenyüket s a felhők tűzözönben égtek, mig lassan lement köztük királyuk, a nap.

Aztán csendes lett minden, csak az éji bogarak dümmögése hallatszott föl

olykor-olykor s a száraz falevelek zörgése melyek lábaink alatt hevertek. Nemsokára a bagoly huhogása verte fei az éj csendjét. Oly rémesen hangzott si- kongása a sötétlő éjszakában! Megket- tőztettük lépteinket s mire az éj teljesen beburkolódzott fekete palástjába, mi már otthon valánk, az erdész barátságos hai- lékában. S J

Vidám poharazás között hallgattuk aztán a derék ember regéit s tanácsait, hogy merre haladjunk tovább a K á r p á t o k fenyvesei közé.

Másnap még Tarig el is kisért s azután mi újra magunkra maradva ballagtunk tovább az ismeretlen vidéken, messze . . . messze még két álló hétig', mely utat majd más alkalommal fogom leirni, most már elég volt ennyi ideig is próbára tenni szives olvasóim türelmét.

Alpári Lajos.

ÚJDONSÁGOK.

1 Mindazok, kik lapunk előfizetési dijaival hátralékban vannak, tisztelettel fel hivatnak, hogy a hátralékos előfizetési pénzeket mihamarabb beküldeni szíveskedjenek, hogy anyagi áldozatok árán fentartott lapunknak fölös számú példányban való nyomtatása által kiadásainkat szaporítani ne kény télén ittessünk.

* Személyi hírek. Dr. Rá ez Béla albiró nejével e hó 28-dikán érkezett haza felvidéki utjából és október elsején elfoglalja hivatalát. — Dr. R á kosy Béla fegyintézeti orvos családjával a hét folyamán érkezett haza Gömörből és Tátra- füredről, hol szabadságát töltötte.

* Uj plébánia Pestmegyében. A

váczi egyházmegyei püspök értesítette Pestmegye alispánját, hogy Erzsébetfalva és Kossuthfalva községek részére, melyek egyházi szempontból eddig Soroksár községéhez tartoztak, különálló s független plébániát szervezett, mely már ez évi novemberben megkezdi működését. Pestmegye alispánja utasitotta a járási főszolgabírót, hogy ezentúl az erzsébetfalvai és kossútsfalvai községek kultuszköltségeit ne Soroksár község költségelőirányzatába, hanem nevezett két községre nézve külön vegye fel s külön prelimi- nálja.

* Pestmegye inségügyi bizottsága

a héten ülést tartott. A bizottság jóváhagyta, hogy a megyei alispán a tószegi ut ki- magasitására 7536 frtot utalványozott oly módon, hogy a munkálatokat az árvíz károsultak teljesítsék s ez által keresethez juthassanak. Teljesítette továbbá Vácz

titokzatos parancsot; meg nem érté miért oAell gyűlölni oly embereket, kiket soha 3? sem látott, kikről azt sem tudta mi a bű- ianők és ki ellen követték el azt.

A tizenhat éves gyermek rövid nehány perez alatt gondolkodó érett leány lett.

Nem az erdők lombos fái, nem az reiéneklő madarakban való gyönyörködés éés nem a virányos mező, rét elvesztése )f foglalkoztatták kis fejecskéjét; nem is korlátozott szabadsága volt az, mi ko- ai mór gondolatokra inditá. Mi miatt kis -A keblét fuldukló zokogás fogta el, mi fáj- b dalmat okozott neki az : hogy gyűlölnie A kellett.

'Csendes egyhangú volt élete atyja mélái lett Irénnek, a napok elteltek egymás- jj után a nélkül, hogy egyik vagy másik y valami változást idézett volna elő a meg- 3 szokott napi rendben.

Mig a Fenyéri kastély lakói zárdái 9 életök egyhangúságát élték, az alatt a 8 Sziklay uradalom is urat cserélt. Az öreg 8 Sziklay végső perczeit közeledni érezvén n magához szólitá egyetlen fiát az akkor ifjúsága virágában levő Sziklay Tibort; é és miután vagyoni viszonyaival tökéletesen megismerteié: azoknak feltétlen d birtokosául mondá ki őt.

Egy óhajtásom marad csupán kedves fiam és ez egyet halálom után köteles- 3 séged, — még pedig szt. kötelességednek ismerd el, — mond reszkető hangon az ősz Sziklay — tedd jóvá azt, mihez eddig egy Sziklaynak sem volt ereje ; bocsáss meg a Fény érieknek.

Ez végső óhajom, ez végső akaratom; Ígérd meg, hogy haldokló atyad végső I- kívánságát teljesíted.

ígérem, atyám, hogy minden Fenyéri számára őszinte és nemes baráti szív fog

I dobogni e kebelben, mindig és mindenütt.

És a haldokló arczán egy örömsugár

vonult el, melle könnyebben emelkedett; és félve, nehogy valaki más is megtudja titkát halkan sugá Tibornak: „ott asztalom fiókjában fogodtalálni az iratokat, a|kulcs itt lóg mellemen.“ Még egyszer felvillant a tűz a szemekben, hogy azután örökre sötét éj fedje azokat, karjaival a levegő után kapott, de ez végső tusája volt már az életnek a halállal.

Ott feküdt az élettelen test, mely megbocsátani nem tudott, amíg ereje el nem hagyta, de boldogság sugárzott az ar- ezon, hogy bocsánatot hirdetni elég erős volt végső perezében.

— Sziklay Tibor még nem volt 24 éves, midőn atyját eltemető és tekintélyes, de rendezetlen birtokainak korlátlan ura lett.

— Ifjú hévvel, erővel fogott birtokainak rendezéséhez, napokat töltött a szabad ég alatt intézkedéseit osztva cselédei között.

— Végre ha a munkában kifáradva hazatért, mint gondos apa szemlét tartott a falu ügyes-bajos népe között és hol tanácscsal, hol pedig anyagi segélylyel tá- mogatá népét.

Betegségében orvosa, fájdalmában vigasza, nyomorában bőkezű segítője volt a népnek.

Népe boldogitásában saját szórakozta tására alig maradt ideje ; és ha olykor-olykor fegyverét leakasztá, hogy az erdő sűrűjébe vadat űzni menjen, hazajönni vad virággal kezében és nem lelőtt vad dal oldaltáskájában látták őt hű cselédei.

Minden szórakozás között még ez volt mi leginkább vonzzá őt.

A szabad természet virágos ölén hallgatni a dalos madár énekét, vad virágot fűzni egymás mellé és abba szőni belé gondolatait, érzelmeit:, ez véghetlen boldogságot szerzett nelft.

Vájjon kire gondolt, midőn igy órákat eltöltött magányában ?

Az a nehéz sóhaj, mely olykor-olykor keblét elhagyá vájjon hová, kihez szállott ?

Ábrándos tekintete ugyan kit keresett a messze távolban ?

— Üt, csak őt még egyszer láthatnám. Oh minek is kelett őt megismernem? ha viszont sohasem láthatom ?

— Egyszeri találkozásom óta feledni nem tudom.

— Mi balga is voltam, hogy bővebb adatokat nem szereztem magamnak ki létéről.

— Rajongok egy lényért, kiről azt sem tudom, hogy e nagy világ melyik sarkán született; kiről azt sem tudom, hogy hívják ? kiről csak azt tudom, hogy végtelenül szeretem.

— Most két éve, hogy először és utoljára láttam a pozsonyi N ... ék nevelő- intézetének nyári kirándulásán.

— Oh mi gyönyörű volt akkor Irén ! Igen Irén volt neve erre jól emlékszem. Hosszú bogár haja, menynyi bájjal nyugodt vállain és azok a nagy fekete szemek a legszebb szempillák által fedve mennyi tűzzel voltak telve?

— Egész lényében pedig a megtestesült angyal szendesége.

— Gyermekkori emlék, mely többé soha vissza nem tér, ezt jól tudom és mégis hiába igyekszem agyamból kiűzni.

Sziklay Tibor gondolataiba mélyedve alig vévé észre, hogy a szokottnál hosz- szabb ideig maradt a vadászaton, melynek eredménye' ez alkalommal is egy vadvirágból szedett csokor lett.

Szedett virágaival kezeben hazafele indult, miközben gondolatait hiába igyekezett másfelé terelni.

A napnak már lenyugvó képe tárult szemei elé a mint a sűrűségből kibontakozva az erdő szélen elterülő rétre ért

ki, hol a távolból két alak közeledett felé.

Úrnő az egyik, cseléd ki őt kiséri a másik, ennyit vehetett ki csupán a távolból.

— Idegenek mindenesetre, mert mint én tudom a községben nem tartózkodik senki, ki a két közeledőre hasonlítana.

A mint azonban a távolság kisebedett Tiborban mindinkább ébredezni kezdett valami titokzatos sejtelem, mely Irén alak- játmindélénkebben rajzolá lelkiszemei elé.

Végre égész közelébe ért a két ismeretlennek és meglepetve maga előtt látta ábrándképét megvalósulva.

Ő volt Irén, az a szelíd arczu, fekete szemű teremtés, ki egész valóját foglal- koztatá.

Zavarát alig tudá leplezni a kölcsönös üdvözlés után. .Szerencsére Irén menté ki őt abból, midőn egész hevével régi emlékeinek bizalmasan közeledett kezét nyújtva felé.

Ön az nemde Uram. Oh hogyan is két- kedhetném benne ? ön Tibor kivel . . •

En vagyok, ki szerencsés lehettem ez előtt két évvel találkozhatni a kisasszonynyal a pozsonyi N ... ék nyári kirándulásán.

— Igen igen Tibor, — bocsásson meg e bizalmas megszóiitásért, — de magyarázza meg miként került e helyre, miként történt, hogy első találkozásnnk óta magáról mit sem hallatott.

•— Két éve távoztam Pozsonyból, hol mint patvarista az országos diéta alkalmával princzipálisoinmal jelentem meg ...

_ Nagy Isten ! Márta nézze az atyam.

Jöjjön meneküljünk, mert ha megtudja, hogy a kastélyt tilalma ellenére elhagytam, veszve vagyok.

Menekülésre ideje már nem volt^abban a pillanatban állott meg előtte atyja, ar-