Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-08-26 / 35. szám
Vácz, 1888. vAczi HÍRLAP. Augusztus hó 26. A M a r x német követre erőszakolt Sanguszka grófné (C s ü g é n y i Vilma) még igen fiatal azon szerepre, melyet be kellett töltenie. A hallgató és néző közönségre furcsa benyomást tesz, ha ily fiatal és szép hölgynek vén matrónát kell ábrázolni. Ellentét lép föl a hallottak és látottak között. E hibát csakúgy bocsáthatják meg a director urnák, ha csupa ifjú és szép hölgyeket hozott közénk, úgy, hogy a fiatalnak kell adni a vén szerepét is; de hát akkor hiába! bármily rosszul essék is, el kell rejteni az ifjú bájakat s redőket kell festeni az arczra. Narcies (S á g h y Róza) sok reményre jogositó, csinos alak volt. A férfiak között Kövessynek, H a vasi Ferencznek (Marx) és Deák Pálnak (Radzivill herczeg) tapsolt legtöbbet a közönség, akik mellett még Nyíregyházi Vilmosnak is bőven kijutott. K ö v e s s y igazi bravourral játszott. Minden alakitása kaczajra készté a közönséget. Tulságig n e m vitt improvizálásai annyira tetszettek, hogy koupléit nem győzték újra meg újra tapsolni. Legalább hatszor kellett kiállania ezekkel a lámpák elé. Arczjátéka kifogástalan volt. Remek spanyol inquisitor volt. Havasi szintén ügyes komikus; szerepének nuanceait érvényre tudta emelni. Különösen Tisza megbuktatásáról énekelt koupléja idézett elő nagy hatást, melyben azt mondja, hogy tessék megtenni a miniszterelnököt vidéki szinigazgatónak, s akkor biztosan bukni fog. Radzivill (Deák) herczeg szintén ügyesen emelte ki az érzelmek hullámzását, melyek uralták. „Fátyol borul . . .“ kezdetű gyönyörűen adott dalát meg kellett ismételnie. Nyíregyházi Vilmos (Amadil) mint hős szerelmes, bármely színpadon megállná helyét. Remeg csengő hangja különösen a már említett duettban teljes sikert aratott. Fekete Miksa Kopek muszka követ alakításában szintén szépen megállta helyét. Hangja is tetszett. M o ó r i, mint Bernardo segéde, kitűnő alak volt. Szína y, Rózsa István, Tisztái Miksa, B á n á t h y Ede mindannyian jól betöltötték a nekik adott kisebb szerepkört. A kar elég összhangzóan működött. Nagy baj, hogy a csaknem nyitott színház gyöngíti erejét. A kardalnoknők hangja szép és iskolázott. A zenekar jól, egybevágóan működött, de gyöngité hatásukat ugyanaz a körülmény, ami a karét. Pénteken C s i k y 100 arany pályadijat nyert kitűnő drámáját: „A Vasemberét adták. Ominózus péntek ! Úgy látszik az a léha franczia divat, mely csak az operetteben talál élvezetet kicsapta már egész Váczig hullámait. Szegénységi bizonyítvány tőlünk, hogy a legújabb drámaíróA „Yáczi Hírlap“ tárczája. Buborékok. — Ernának. — VI. Azért, hogy szép szemeidben Egy-egy csillag fénye ragyog, S eper ajkad édes kéjjel Titkos tervet rebeg, suttog: Ne hidd, hogy én kapok rajtad, Hiszen csalfa szemed, ajkad! Lásd ! Mit ér a kis virágnak Minden bája, büszkesége, Hogyha az, mi kincse, dísze — Mámor-illat — nincs kelyhébe’!? Hidd el még a méhe, lepke Sem száll az ily virágra le. S ha leszáll is: csak egy perezre, Mig a látszat csalogatja . .. Aztán elmegy messze, távol S elhervadni ottan hagyja .. . Ily virág a leány, kincsem, Hogyha szíve, lelke nincsen! VII. búsan szól a fii 1 eini 1 e ; Hús danája oly bájos ... Isten hozzád ! Isten veled Boldog tanyám, — kis város! Melyhez annyi emlék csatol: Virány, mező, völgy, berek, Könyíiim közt búcsút mondok, Búcsút már én tinektek ! dalom legremekebb alkotása iránt oly nagy a közönyünk. Más város tenyerén hordaná a színészt, ha ily darab élvezésére alkalmat nyujta neki, de Vácz nem tud lelkesülni a szépért, tisztelet annak a 20 kivételnek, kik végig hallgatták. Sághy eljött közénk, hozott magával egy rendezett, jeles társulatot, áldozatok árán arénát emel s a mi közönségünk iránta közönyösebb, mint holmi vándortruppok iránt, melyekben a hős szerelmes, komikus, intrikus mind egy személy* Az igazgató panaszkodva beszélte, hogy aznapi bevétele kevés a másnapi szinlapra. Ne engedjük e szégyent magunkon száradni! Kárpótoljuk ezután a társula tot! Főleg a hölgyekhez fordulok, hiszen ők tudnak lelkesülni minden szépért, s nincs az a zsarnok, férfi zseb, mely meg nem indul szép nője szavára. S csodálatos! a színészek nem veszítették el kedvüket hanem játszottak szívből a szívhez. Játszottak a pályatársakkal telt padoknak s a 20 váczi müpárto- lónak. A megrázó tragoedia minden szerepe jó kézben volt. Ágh Ilona k. a. a szerencsétlen br. Szentgáli Edith szerepében valódi Márkus Emilia volt. A büszke nő, aki saját boldogsága árán váltja meg megtántorodott atyja becsületét, a szenvedő szerelmes, akit büszkesége megtörni készt inkább, mint hajlani, Ágh Ilona k. a.-ban kitűnő alakítóra talált. Routine-nal játszott. A szenvedély hangját bámultuk benne. Érzelmes kitörési könnyekre fakasztottak. Éreztük, hogy e szerep él, mint mi. Nem typusz, de nem is ködalak. És éppen ez okból csak sajnálkoznom lehet, hogy tragikus alakításait nem sokszor fogjuk élvezhetni, mivel a direktor úr valószínűleg nem fog egy hamar drámávalkisérletezni. Sághy n é (Bárdi neje) helyesen érezte át az anya szerepét. Arczán ott ült az a kimondha tatlan fájdalom, melyet csak egy anya tud érezni, ha szerettei vesztét érzi. Végső kitörése, midőn gyilkost kiált roskadozó férjére, valódi művészi alakítás volt. Hevesi Gábor jeles „vasember“ volt. Azt a rideg komolyságot, mely jellemé nek fővonása, következetesen mindvégig megtartá. Hangjában érvényre tudta emelni az indulatots végül a megtört, beteg ember szenvedését. Veszprémi Jenő határozott tehetség. O volt az est hőse a férfi szereplők között. Jelesen beletalálta magát szerepébe a küzdelemben, midőn a fiú és szerető vívott keblében. Az indulatos kitörések, melyeket mégis fékezni kell, valamint a szerelem nyilvánulásai erőt kívántak s találtak is Veszprémiben. Aztán bók nélkül mondva csinos gyerek is volt. (Most sajnálja csak valaki, hogy nem volt ott.) F e k e t e Miksa, mint Szentgáli báró Csak egy csókot még ő tőle, Csókot... egyet... édeset... Óh ! ajk ajkkal egybeforrva Felejtet az keservet! Édes kéjjel még csak egyszer Hadd csünghessek ajakán, S ez élv leszen vezér-csillag Tenger-vészek éjszakán. Aztán veszem saruimat, Megyek : merre czélom von ; Megyek habár megreped is Szivem ily nagy bánaton ! VIII. Magam vagyok emlékűmnél. Hervadt virág. . . egy-két hajszál . . . Kihalt szivem vég-reménye . .. Es a lelkem el-vissza száll A szép múltba, melyben én oly boldog valék ! Előveszem arczképét is ... Istenem ! mily szép e leány; Mily bájos, mily csapodár . .. Nézem, s csókot a csók után Ráhalmozva sírni kezdek, mint a gyermek ! Szégyen lepi el arezomat: Letörülöm könyűimet; Megfogadom százszor, többször; Nem nézem meg, — de nem lehet ! Bűvös varázs kényszerít rá, hogy elővegyem. Még szeretem... Nem, nem! álom, ígéret ez és semmi más . . . Tudom, hogy már nem szeretem... Tudom, hogy mi a lemondás : Sírig tártó szenv ed élyek m eddő harcza! ügyesen megállotta helyét. M o ó r i Sándor, a léha firtli szerepében újabb oldalról is előnyösen mutatta be magát. Nagyon jól tudta még hanghordozásával is utánozni korunknak eme nem ritka példányát. Havasi mint intrikus is rajta volt, hogy a tegnapi előadás alatt róla alkotott véleményemen ne kelljen változtatnom. Irápla. Úti emlékek. Vácztól— Mátráig. (Folytatás). Csendes, néptelen vidék következett ezután. A néma csendet csak a szemközt jövő, kis hegyi patak csörgedezése és a méhek döngése zavarta némileg; egyéb élő lény — no hozzáadva még a mindenütt szemtelenkedő legyeket — sehol sem volt látható, Lassan elmaradtak mögöttünk a p e n c z i szőlőhegyek, elfödve a falut is, s mindinkább közeledtünk a csővári erdőhöz, de a gyalogutat hiába kerestük kalauz hiányában. Ahány szűk ösvényen neki vágtunk az erdőnek, ugyanannyin vissza is értünk az eredeti útra. Csak később tudtuk meg, hogy ezek a gyalogutaknak vélt ösvények az u. n. birkacsapás“-ok, melyek valódi útvesztőt képeznek az erdőkben, amint erről később a Mátra végtelen erdőségeiben nem egy alkalmunk nyílt meggyőződni. De azért mégis megérkeztünk a meredek váromladék alatt elterülő Csővárra. Ez volt úti tervünk szerint a második állomás. A vidék, habár nem volt előttünk ismeretlen, újból viszontlátva is kellemes hatást gyakorolt reánk. A sűrű, csöndes erdők tetején állott, mint korona, a régi idők emléke — a várrom, Két meredek fal a hegyormon s néhány kőhalom hirdeti e helynek egykori dicsőségét . . . Hajdan vidámság, élet lakott benne, ma csak a bagoly keres menedéket kövei között s a gyik sütkérezik ott a nap hevében. Egy-két vadvirág is utat tört magának a gránit darabon keresztül, melyekre vastag*, zöld rétegben borul a moh. Melancholikus érzelmek keitek szivünkben, végigtekintve az alattunk elterülő gyönyörű völgyön. Oly szép az a múlt dicsőség! Az emlékezet bejárta a régi időket; elvonulnak előtte a törökuralom képei. Itt volt a főfészkük e tájon, ameddig a szem elláthat. Mennyit tudnának e kövek beszélni ? ! Mennyit szenvedhetett már e völgy népe háborúban és békében egyaránt. Véres időkben az ellenség raIX. Megölelem, csókolom Oh ! többször is százszornál S rubintos kis ajakán Minden csókom dallá vál’. Csókolom, ha haragszik; Csókolom, ha víg, örül. . . Éjjel-nappal mindenütt Csókolom szüntelenül. S kérdezed, hogy mért teszem ? Kérdezd meg a virágot, Hogy a kis méh kelyhére Ugyan miért is szállott ? Oh ! a csókban lelkeink Végtelenbe szállanak, Ahol nincs hú, nincs bánat S meddő harezot nem vívnak ! X Köd, álomkép, szellemárnyék Ez volt ő énnekem . . . Amint föltűnt, el is rnúla: Sötét lett szép egem. Fények szárnya egyet rezzent S lehulltak pelyhei... Bűvös arcza, mosolya tűnt. .. Nem ismer rá senki. Lehulltak, mert én akartam, Akarnom is kellett. .. Hiszen, úgy-e, nem szerelhet, Ha szeret már — egyet! Kapás. kott rá súlyos rabigát, békében pedig saját földesura, a fellegvár birtokosa fogta talán még elviselhetetlenebb járomba hiszen abban a korban még nem minder ember volt ember. A jobbágynál sok úr többre becsülte a vadászkutyáját. Hála a nemesebb, humánusabb gon dolkodásmódnak, ez a kor letűnt, csak elvétve él még néhány alakja, néhány typusza a földbirtokosok között. Beérve a faluba, egy kisded polgára a kis községnek tiszta érthető magyar Sággal kívánt „jól reggelt!“ Jól eseti hallani a magyar szót e helyen, ahol egykor minden tót volt. Még élénken emlékszem, midőn 5—6 év előtt ugyanitt jártomban, egy árva magyar szót sem lehetett hallani erre. Meglepett a nagy változás, de csakhamar megtudtuk okait is. Itt lakik ami közös jóbarátunk és volt iskolatársunk : V. B. segédjegyző, akit meglátogattunk boldog otthonában. A nem remeit viszonlatas örömein túlesve, bemutatott derék princzipálisának Zsoldos Janos úrnak, aki szintén typusz abból a korból, melynek reminiszczen- cziai a váromladék láttára ébredtek fel keblünkben, — csakhogy más értelem- ^®n* Példánya annak az igazi magyart jellemző vendégszeretetnek, melyet ma már csak Vas Gereben munkáiból ismer az ember. Még ki se pihentük az út fáradalmait, midőn terített asztalhoz szólított a páratlan szépségű és kedvességü háziasz- szony s az Ízletes villásreggelit valódi bravourral diktálta belénk. Ha nem is mentünk volna 2 mértföldnyi távolságot ö óra alatt, bizonyára még akkor sem hagytuk volna magunkat kináltatni a „szép asszony főzté“-ből, hát még most! Az a leírhatatlan, múlt századbeli szives vendéglátás, mely ott ragyogott a háziak arczán, mely kihangzott minden szavukból, elfeledteté velünk azt is, hogy úti ruházatunk nem szalonképes. Erőnek erejével azt akarták, hogy az egész hosszú napon legyünk az ő vendégeik, s csak másnap virradóra folytassuk utunkat. Istenemre! szivesen engedtünk volna a gyönyörű ajkak kívánságának, ha Jóska barátom sürgönyileg előre nem tudósította volna atyját, hogy esti 8 órára E c s e g e n leszünk s ő jöjjön oda P ásztóról elébünk. így tehát — nagy fájdalmunkra bár — de nem maradhattunk sokáig e kedves helyen, mely még a sir szélén is bizonynyal emlékünkben marad, mint szép oáz a letűnt korból. A jegyző úr, miután semmiképen sem bírta tovább utazási mániánkat legyőzni, cselhez fordult. Az árendás leánya. (Folytatás és vége.) Alig záródott be mögöttük az ajtó, midőn az öreg Áron Ödönnek mindkét kezét egész hévvel ragadá meg és könyes szemmel esdeklett. Bérczy Úr! az Isten engem nagyon nagyon meglátogatott csapásaival, mit én türelemmel szt. vallásomban való meg- nyugvással tűrök. Öt fiam magához szó- litá, és ajkam nem kél szitokra, lelkem nem panaszkodik: mert ők mind mint becsületes és vallásos gyermekek haltak meg. Fájdalmamban vigasztalódom, hogy nem sokára viszont látjuk egymást. E vigasz, e hitem erőssé tesz. Én agg és tehetetlen vagyok. Önt nemes szivü ifjúnak ismertem, és azért esedezem itt ön előtt térdeimen, adja vissza nekem Esztert. Megvonta tőlem szereimét, hogy emlékemet kiirtsa szivéből. Ug'y-e Bérczy úr ő vissza vágyik atyai keblemre? Fáj neki a tudat, hogy tehetetlen atyját magára hagyta, nemde Bérczy úr ? Elhagyd önt is, kit oly nagyon szeretett, hogy visszatérjen szülői házához? Oh áldott gyermekem! Jer, hagy szo- szoritsalak apai szivemre. De hol van ő ? hol van Eszter ? Mondja kérem, vezessen hozzá. Oh mennyire vágyom őt viszontlátni.
