Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-08-05 / 32. szám
Vácz, 1888. Augusztus hó 5. hogy; „ha ilyen esetben megtörténik, hogy a szónok az előző években tartott „beszédeiből valamit“ átvesz, ezen körülményt nem szokásos a lapokbai^ rendes körülmények között szellőztetni!“ hogy: „lehet, hogy megtörtént ez vele is f. hó 17-én, azonban . . . ezt határozottan el nem ismerheti;“ és hogy: „ha azonban mégis megtörtént volna, ezen tán élénk memóriája dictálta repetitióval nem követett el oly nagy bűnt, ami a nyilvánosság előtt d i- csérét alakba öltöztetett meg- torlást érdemelne.“ Elismerem, hogy a „Julius 17-dike“ czi- mű közleményt én Írtam; de kijelentem, hogy annak megírásában sem a roszaka- ratnak (1 ó 1 á b), sem a kaján irigységnek része nincsen. Ártalmatlan mosolylyal néztem mindenkor és megígérem, hogy úgy nézem ezentúl is: mint tépi s rakja marokszámra a babért saját fejére idyllicus diadalai után, pedig ha soha máskor, a julius 17 diki alkalmi beszéd végig hallgatása után jogomban és talán nem túlzók, ha azt mondom, hogy mint a közvélemény legszerényebb munkásának kötelességemben is állott volna ujjaira koppintani s bejelenteni a közönségnek, hogy babérjaiért a tilosba jár, aminek bárkivel, különösen egy köztisztviselővel szemben, szigorú a büntetése. Nem tettem; mert nem akartam a legszigorúbb biró, a közönség Ítéletét provokálni. És ha G. G. úr oly szívesen veszi tudomásul gyengéden figyelmeztető megjegyzésemet, mint amilyen őszinte jóakarat sugalta azokat és megfogadja, hogy ezután a tilosba nem megy babérokat szedni, — soha még a szemére sem vetettem volna. Sőt még felszólalására sem válaszolnék, ha, amit tett, őszintén bevallja ; de midőn azt látom, hogy egyedüli czélja az, hogy a közönséget félre vezesse, szerény vállalatomat, a szerkesztésem alatt álló „Váczi Hirlap“-ot pedig pellengérre állítsa, akkor csak kötelességemet teljesítem, ha legutóbbi diadaláról a leplet lerántom. A honvédszobornál elmondott idei alkalmi beszédét nem élénk memóriája diktálta korábbibeszédeibőlésnemis csak „valamit“ vett át azokból, hanem diák módjára betanulta és elszavalta azon beszédet, amelyet korán elhunyt ifj. Varázséji G. barátunk irt az 1886-diki évfordulóra, — amint az a „Váczi Közlöny“ 1886-dik évi 29-dik számában megjelent. A további szóváltások elkerülése végett idő igtatom azon szépen kidolgozott alkalmi beszédet, melyet G. úr az idén elmondott, szép leányát megkérje feleségül, hitves társul. Mit csodálkoztok ti osdiak ? Felföldi Márk nem ismeri Esztert és leánykérőbe jön, suttogjátok hitetlenül rázva fejeiteket. Nem, — ez lehetetlen, — mondjátok utána. Ez pedig mind igaz, Felföldi már az úton van N felé. Mindenki igyekezett a vendég minél ünnepélyesebb fogadtatásához. Maga az öreg Áron csupa figyelem-, gondoskodással volt eltelve, rendezett és parancsot osztogatott, s e közben türelmetlenül futkosott ide s tova. Majd Eszter ajtaján hallgatózott, hogy leánya felkelt-e már, de itt semmi neszt sem hall; végre benyit szobájába és türelmetlen hangon kelti a félszenderben levő leányt, ki még folyton az édes emlék mámoritó hatása alatt nyugodt párnáin. Az már még sem hozzád illő kényelem édes leányom, hogy ilyen időben, midőn már mindenki dolgait végzi, te mégis itt fekszel ágyadban. Igaz biz’ az édes atyám, kissé elszende- redtem, de megbocsáss, hiszen még alig rnult ideje, hegy egyébként kelni szoktam. Egyébként, ez mind megjárná, de ma, ;na már neked kellett volna az elsőnek lenned, hogy házunkat méltóan előkészítsd a fogadásra. Valóban nem tudom, édes atyám, hogy kit kell fogadnom. Oh te boldogtalan leány! nem tudod? nem adtam-e tudtodra, hogy Felföldi Márk ma akarja tiszteletével házunkat szerencséltető i ? ‘'’elföhlí Márk úr? Bizony nem is gon | úgy, amint az a „Váczi Közlöny“ folyi évi 30 dik számában volt közzétéve, de a szöveg azon részét, melyet G. úr ifj. Varázséji Gusztáv két év előtti „Emlékbeszéd“- éből átvett, dűlt betűkkel. „Tisztelt gyülekezet! Födetlen fővel állok e szent helyen, mely annyi dicső honvédnek hamvait takarja. Az évek száma nem moshatja el azok emlékét, kik vérökkel áztatták a haza szent földjét és meg tudtak halni bátran a „szabadság nagy eszméiért.“ A fájdalom honija öntudatos büszkeséggel párosulva tölti el kebelem, midőn itt állok e lépcsők tetején, . . . miért, hogy nem tudták megérni azt, amiről álmodoznak ? De a névtelen félisteneknek emelt oszlop örökös felkiáltójel gyanánt áll lelki szemeink előtt, buzditva az utókort, hogy lelkesülni tanuljon a nagy elődök példáján. Harminczkilencz év előtti időknek dicső emlékét újítja fel keblünkben a nemzet kegyelete által világhősöknek emelt ezen oszlop, azon nagy idők emlékét, midőn ők a hivő szózatra: „veszélyben a haza“ elhagytak anyát, apát, hü testvért, rokont, kedves nőt s gyermeket, hogy a honért és szabadságért hősiesen áldozzák fel életüket. De ha tekintetem e hösvértöl pirosait gyász- térről — hol annyi szív hiába onta vért s keservben annyi hü kebel szakadt meg a honért — azon díszes gyülekezetre fordítom, mely a kegyelet adóját lerovandó, félisteneink sírjához kötelességéhez híven évröl-évre elzarándokol; ha szemeim a kegyelet által fűzött koszorúkon pihennek meg, lelkelkemen a dicsőség fénye villan -át s ekkor érzem a költő szavainak igazságát: „Dulce et decorum est pro patria móri! . . .“ Ez hevitette félisteneink hős keblét, midőn seregek támadtak a semmiből; hősök az egyszerű polgárokból. „ Talpra magyar, hí űg haza,u e szózat hangzott át Kárpátoktól Adriáig s felvillanyozta a nemzetet, feltüzelő fiait a nagy tettre : szabadságunk kiküzdésére. Ifjú, öreg vetélkedve siettek a szabadság kibontott zászlója alá; százanként, ezrenként mentek a szabadságharcz dicső terére győzni, vagy meghalni. Mindmegannyi hadisten valának, kardjaik a bosszúálló menny villámaihoz hasonlók, itt villogának ezen térségen, melyen szemeink elmerengnek. Most ama csendes temető-kert árnyaiban nyugoszszák fáradalmaikat, mely kert fái közt a hajnali szellő is a halálról suttog. De ne higyjétek, hogy némák e sírok, mert hol az élet a halálban elnémult, ott a sírok lettek ékesen szólókká. Igen! e sírok beszélnek nekünk s a késő nemzedéknek egy dicső, fényes múltról, magasztos erényekről, feledhetetlen áldozatokról, saját vérük és szívok feláldozásáról, mikkel a múltban megmentették a jövőt s melyekkel a szabadságot nekünk drága örökségül hagyományozták. Igen! e sírok beszélnek, mert amaz örök emlékű napok élő tanúi már-már eltávoznak körünkből, elmennek pihenni oda elesett baj- társaik mellé s alig marad a ki minket nagy • __________VÁCZI I R L A P. tettekre lelkesítsen, csak e sírok maradnak meg, amelyekben nyugvóknak szellemei örködnek felettünk s a reánk hagyott örökség, a szabadság és hazaszeretet felett, — lelkesítvén, hogy: ha zsarnok lába nyomná a hazát, ne csüggedjünk, hisz ők csak alszanak, széttörni békát s szóigalánezohat, felkelnek ők a hős fiák! . . . Névtelen áldozatai a halhatatlan szent igazságnak! szellemetek suhanását érezzük közöttünk, valahányszor bátorságra hevülünk emléketeknél; a ti nagy tetteitek dicsősége biztat és bátor it, ha aggódva nézünk a jövő elé s reményünk már-már csüggedni kezd. Ide zarándokoltunk, hogy hamvadó porotokhoz közeledve, tisztuljunk és nemesedjünk, hogy itt küzdelmetek helyén vegyük át tőletek azon ökséget, melyet reánk hagytatok s lebo rulva poraitokból szívjuk fel a hazaszeretet azon magasztos érzelmeit, melyet a ti, elhide- gült ajkaitokon a halál csókja dermesztett meg. — Azért jöttünk ma e helyre megkoszorúzni dicső emléketek szobrát, hogy mi, a kis idők nemzedéke, a ti példátokból, a nagy idők szabadságáért elvérzett hősök példájából lelkesülni a hazáért s a szabadságért áldozni, küzdeni s ha kell meghalni tanuljunk. Itt teszünk fogadást emléketeknél, hogy a véretek árán még meg nem váltott, de álta- lotok reánk örökségül hagyott eszmék a sírig élni fognak sziveinkben s amit általatok s szellemetek által megtanultunk, föláldozásban, tettben és erőben hirdetni fogjuk s amiért ti küzdöttetek, mi is kitartó erélylyel fogunk küzdeni a béke napszámjában s ha a tettek küzdterére hivand a haza : a ti példátok fog lelkesíteni és erőt adni a küzdelemhez. — Az általatok reánk hagyott s vérrel pecsételt eszmék lobogója — melyre hazánk szabadsága és függetlensége van írva — lesz vezérszövét- nekünk békében s akkor is ha ütni fog a veszély órája. E zászló fog bennünket vezetni győzelemre vagy halálra s a ti emléketek fog megtanítani arra, mint kell bátran meghalni, hogy a haza meg ne haljon, hanem, hogy mint magyar és szabad, örökké éljen /“ Ami e szövegben nincs dűlt betűkkel szedve, az lehet, hogy G. úr szerzeménye, de a többi nem az övé. Midőn tehát azt írtam beszédéről, hogy: „annak tartalma a közönség előtt nem volt ismeretlen,“ azt hiszem, hogy az igazságot vele szemben leggyengédebb alakban hoztam a közönség tudomására, melyért G. úrtól nem megtámadást, de köszönetét érdemeltem volna. Az esetre, ha G. úr ezen felvilágosítással beéri, a vitát befejezettnek tekintem, ellenkező esetben a legközelebb ifj. Varázséji Gusztáv „Emiékbeszéd“-ének eredeti szövegét is szívesen közlöm. Ezek után még csak azt jegyzem meg, hogy olyan úrnak, aki mások beszédének elszavalásával áll ki a honvédszobor talpára s a világ szemébe azt úgy adja, hogy az az ő szerzeménye, nincs joga senkit verseny-szónoklat tartására kidoltam e látogatásra; s ezzel nehezen sóhajtott tekintetét arra a tájra irányozva, hol tegnap oly nagy boldogság között vált el Ödöntől. Azonnal köztetek leszek édes atyám, csak kérlek légy kissé türelemmel mig öltözékem rendbe hozom. Úgy-úgy az öltözék nem tartozik egy zsidó leány főkellékei közé, mert a szt. irás mondja „ ... ne legyetek hiúk, mint ők a bálványimádók,“ de azért jól teszi, ha magára ad valamit, mert hiába mai nap a zsidó asszonynak sem szabad elmaradnia, és a ruha mégis csak emeli az asszonyt. A vendég, kinek tiszteletére, fogadtatására a nagy készület történt, nem váratott sokáig. Alig nehány perezre 9 óra után berobogott Felföldi Márk csinos fogata az öreg Áron „portájára.“ Az öreg árendás a kapuig ment úri vendége elé s a legmélyebb tisztelettel párosult hajlongások között adott kifejezést örömének, mely az ily nagy megtiszteltetés alkalmából éri. Kövid várakozás után megjelenik Eszter is, és a kölcsönös bemutatások után csakhamar a rendes mederben folyt társalgásuk. Alig egy órai együttlét után Eszter engedelmet kért a távozásra, hogy háziasszony szerepét átvegye, ezen időt az öreg Áron vendégével arra használták, hogy az értékezlet anyagi oldalát hozzák tisztába. Vagyoni helyzetem ismeri, kezdi meg az öreg Áron, azt már volt szerencsém más alkalommal el őad h atn i. Eszter a menyegző napján 10,000 forint hozományt kap, ezenkivül semmit egyebet. Ez mit részemről Ígérhetek; hanem, mert a dolog mindig csak úgy ér valamit, ha az tisztába hozatik, szabad-e tudnom igen tisztelt Felföldi ur, mivel biztosítja leányom hozományát Ingó és ingatlan vagyonom, és becsületem kötöm le a kisasszonynak az esküvő napján, avagy bármely pillanatban, a mi dőn ő beleegyezését adja az egybekelésünkhöz. Azt hiszem ezzel elég biztosítékot nyújtok. Nagyon elég és ez szép öntől Felföldi ur; a dolgot ilyen módon tisztába hozva, önön a sor, hogy leányom, miről egyébként előre is biztositom — hajlamát megnyerje és szándékát vele tudassa. Köszönöm, élni fogok nyert jogommal. Szegény kérő, ha a szerelmet, a szivet ilyen jogon akarod biztosítani magad részére, jegyzé meg Eszter ki az egész párbeszéd lefolyásának fültanuja volt a kertre nyiló ablak alatt, úgy igen sajnállak, de ingó és ingatlan vagyonúd no meg szeplőtlen becsületed, aligha lesz szükséges igénybe venned. Egy ötletem támadt, — ujongott a kedves Eszter örömében is futott a megparancsolt villásreggeli feltálalására. Kedélyesen folyt le a reggelizés, Eszter a legszeretetre méltóbb kis leány, Felföldi Márk a legelő'ékenyebb szellemes kérő volt. A biztos eredmény hatványozni látszott szellemességét bátorságát el annyira, hogy még a reggelizés alatt előadta jövetelének czélját megkérte a szép Eszter „aranyos kis kezét.“ hivnia, mert olyan verseny-szavalatot, min amilyent ő elkövetett, nem nyilvános he lyen, ünnepélyes alkalommal, hanem isko Iában vagy önképző körben, hol hanghor dozás és taglejtés tanulására fektetik í fősúlyt, szokás tartani, de a professor ez utóbbi helyeken is megköveteli a szónok gyakornoktól, hogy meghajtsa fejét és ekén! kezdje beszédét : „Emlékbeszé d.“ „Irta i f j ú V a r á z s é j i Gusztáv.“ Dr. Csányi János. Ki a gentleman? Báró Jósika Lajos elnök közgyűlési beszédje. (Külön lenyomat a kolosvári »Alhletikai Club« II. évkönyvéből.) (Vége.) Én uraim, önök társaságában otthon érzem magam, mert tudom, hogy gentlemanek között vagyok. Én önöknek irányomban mutatott szívességét nagyra becsülöm, mert jele, hogy önök engem szintén gentlemannek tekintenek. Mint gentleman tehát gentlemanek között megengedhetem magamnak, sőt (mint e társulat legkorosabb tagja, kinek egy hoszu élet tapasztalatai, sok alkalmat nyújtottak arra, hogy közéletünk szükségéivé! bővebben megis- merkedjemj, hivatva is lehetek önöket egy 11 agy, egy nemes, egy hazafias feladatban való közreműködésre felszólítani, t. i. arra, hogy igyekezzünk hazánkban, nemzetiségünkben fentartani, gyarapítani mind ama vonásokat, melyek a valódi gentlemant teszik*. Nemzeti életünkben megmérhetetlen fontosságú feladat ez, melynek hord- ereje nálunk nem csak arra való, hogy a társas élet göröngyeit simítsa, hanem egyszersmind nemzetiségünk politikai existentiaja körül forgó életkérdés. A politikai élet terén szereplő nemzetek számbavételével csakhamar rájöhetünk, hogy közöttünk a magyar nemzet kis csoportút alkot, melynek hazájában más nemzetiségek is nem csekély számban telepedtek le; mely nagy hatalmasságoktól körük véve, közöttük oly yérrokonokra nem talál, kiknél, e rokonságnál fogva, szövetségére számíthatna. De ez ne aggasszon. Ne mulasszuk el a hazánkba honosult más nemzetiségek bizodalmát megnyerni, igyekezzünk azon szomszédainknál, kikkel közelebbi érintkezésben vagyunk, rokonszenvet gerjeszteni, és akkor a nemzeti erőt támogató szövetségek nélkül bizonnyal nem maradunk. Nincs ellenmondásom, válaszolá Eszter átszellemült arczczal, az ily nagy megtiszteltetést csak hálával fogadhatom öntől. Éltem legboldogabb perczei közé számítom, a mai napot kedves Eszter; kegyed angyal, kegyed a megtestesült jóság, ah ennyit reményleni sem mertem volna. Tehát beleegyezik ? Oh ma képes lennék bármire boldogságom oly nagy, oly végtelen. Azt hiszem boldogságunk egy és én hiszem, hogy az sokáig fog tartani, hanem lássa Felföldi ur én indítványoznék valamit, én kérek valamit öntől, ígérje meg, hogy megteszi a nagyon-nagyon boldog nap emlékére. Vájjon mit kérjen, bármit és én a legszerencsésebb emberek közé számitandom magam, ha akaratát teljesíthetem, hiszen az előttem parancs. Felföldi ur én szegény leány vagyok, de hogy atyám kiházasitásomra gondolt azt hiszem nem csalódom s igy szeretném tudni, mennyi lesz hozományom. Csekély szót sem érdemel kedves Eszter, .... a szív, az igazán érző szív .... Annál jobb, ha csekélység, mondja kérem mégis mennyi ? Atyja a menyegző napján 10.000 forint hozományt ajánlott fel, de a melylyel szemben összes vagyonom, mindenem lekötöm. Tehát ebből láthatja kedves Eszter, hogy az oly csekélység, mely említést sem érdemel. Bizony csekélység Felföldi ur s mégis mily sok, ha ügyesen és nemesen tudjuk azt értékesíteni. Ez a fődolog Eszter, ügyesen értékesig
