Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1888-07-22 / 30. szám

Vácz, 1888. VACZI HÍRLAP.

delemben elfogadjuk s őszintén óhajtjuk, hogy annak terve városunk fejlődésére és felvirágzására még a folyó évben végrehajttassék.

éheznetek ;“ Tovább, a hajó előrészében, egy fiatal ember tekingetett a messze végtelenbe, s mintha már is ott volna, lelkesedéssel vegyes örömmel szól: „Amerika! Üdvözlégy, te szabadság földje: Ugy e, ott nem mondják lázadónak, ki az igazságtalan törvényeket megdönteni iparkodik?“ S mintha szavain gondolkoznék; égő szemeit egy pontra szegezve elgondolkozott. Tőle nem messze zord, mogorva tekintetű férfiú járt fel-alá. Arczárói lehetett leolvasni gondolatait. Körül-belül azt gondolta, hogy holnap már ott lesz, ahol senki sem ismeri őt; ott lesz, ahol uj életet kezdhet; ott lesz, ahol senkisem mutat ujjal reá, mint feleség-gyilkosra. Mi is volt ő? — Feleség-gyilkos. Szerette a bolondulásig feleségét, az pedig rá sem hederitett. Egy szép napon az asszonyt halva találták; a férjet egy-két évre elzárták. Most már szabad ; megy uj életet élni.

Sötét, félreeső kis zugban húzódott meg egy fiatal pár.

Egy körül belül 25 éves ifjú s egy 17-18 éves leány.

Az ifjú magas, karcsú alak; sötétkék szemekkel, nyilt homlokkal. A leány gyönyörű kis teremtés volt. Tudja Isten mi tette őt olyan széppé!? Liliom fehér arcza-e, melyen az üdeség rózsái úgy ültek, mint frissen esett havon két vér csepp; tüzes, égő, beszédes kék szemei-e, melyek menyországot is, poklot is látszottak visszatükrözni, ha rá-rá nézett olvadékonyan arra a fiatal emberre; gesztenye barna haja-e, mely elől csábitó hullámokban omolt szabályos homlokára ; az a picziny szá j e. mely oly édes titkosan tudott súgni?! Mondom, nem lehet tudni, mi tette ezt a kis leányt olyan igéző széppé?! Apró lábacskái, piezi kacsói, alacsony, de telt testalkata önkéntelenül a „rnolett“ jelzőt juttatta az ember eszébe.

ismeretlen annak tartalma — újólag elmondva is, lelkesítő hatást gyakorolt. A szépen elmondott beszéd után a dalárda elénekelte a „Hymnus t“ sa közönség eloszlott.

Ott ültek egy sarokban, — kéz a kézben, szem a szembe merülve.

A cszendet az ifjú törte meg.

„Holnap Amerikában leszünk; ott nem ismer senki, ott boldogok leszünk. Szüleid ellenzése odáig nem kisér bennünket; ott férj és feleség leszünk. Ott nincs meg az a válaszfal, ami abban a vén, túlélt Európában, kettőnk között állt. Isten megáldja kezeink munkáját, s mi boldogok leszünk, mert szeretjük egymást fonón, igazán ?“ szólt az ifjú' s hevesen magához szorította a leányt, égő csókot nyomva annak bibor ajakára.

Majd lázasan folytatta :

„Szeretsz-e még úgy, mint eddig szerettél? Szeretsz e úgy, amint arra ezerszer megeskiivél ? Szeretsz-e most is azzal a szerelemmel, amely ajkadra csalta az első vallomást? Szeretsz-e engem, a szegény, üldözött fiút; a földhöz ragadtat te, gazdag, dúsgazdag leány?“

„Még kérdheted?! Ha nem szeretnélek: nem volnék most veled. Hallgattam volna akkor szülőim szavára — mondá a leány — kik hallani sem akartak felőled. Atyám, úgy látszik, mindig arról álmodott, hogy Gróf vagy legalább is báró lesz a veje. Anyám, szegény anyám! ő meg egészen beleszédült ebbe a szép álmokba. De te hetek e én arról, hogy nálad nélkül élni nem tudok, de nem is akarok?!“

„Hát igazán szeretsz még most is?“ kérdé újra az ifjú.

„Szeretlek s csak veled akarok élni vagy halni!“

Es újra elcsattant egy hosszú, tüzes csók. így beszélgettek ők késő-késő ideig. Előhozakodtak a múlttal. Az ifjú kivette pénztárezáját s egy száraz rózsát, sárga rózsát, vett onnan elő.

„Ismered-e“ szólt a leány elé tartva a rózsát.

s egy hatvan éves pénztőzsér vállalkozott, kogy ő kihúzza a papát a vízből, de csak úgy, ha az öreget Irma kezénél fogva húzhatja ki.

Jenő nem volt ilyen ügyes mentő, hát szépen eltiltották a „szembenézősdit.“ így aztán kevesebbet nézhettek egymás szemeibe, de annál többet terveztek a levelekben.

„Van két karom, dolgozom érted,“ irta az alig húsz éves fiatal ember.

„Van szivem, ha kell meghalok érted,“ felelte a tizenhat éves leányka.

„Van eszem, hogy véget vessek a komédiának,“ mondta a papa.

IS egy szép napon azután, több családi sczéna után, a papát a pénztőzsér Irma kezénél fogva kihúzta a hínárból.

Az esküvő után pár napra összejött Jenő és Irma itt a szomorufűz alatt. Irma nem merte szemeit felvetni Jenőre. Jenő tehát letérdelt eléje s úgy nézett azokba a könyboritott szemekbe. Beszéltek halálról, szökésről, öngyilkosságról, végtelen fájdalomról, megmérhetlen boldogtalanságról s zokogtak egymás keblén tengernyit.

E pillanatban a pénztőzsér épen a lakodalom kiadásait számolgatta odahaza, egyre rázva a fejét, hogy sok, sok; csak az ő hatvan évét nem jutott neki eszébe sokalni.

Azalatt ott a temető szomorufüze alatt kiszáradtak a könyek.

— Irmám mához öt évre, esti nyolcz órakor találkozunk e helyen, itt a harmadik szomorufűz alatt. Öt év szenvedéseit mondjuk el egymásnak.

S Irma intett, hogy találkozunk.

Háromnegyed kilencz.

Az ifjú csüggedten kel fel a sirdombról s a város felé tekint.

— Nem jön. Talán nem bocsátja férje? Megfeledkezett? Nem óhajtja a találkozást? Minek is? Gyermekes idea volt! Mi közünk van nekünk egymáshoz, öt év sokat, nagyon sokat betemet.

Összébb vonja az ifjú felöltőjét, s lassan meg indul. — Az elhagyott kis sirdombra még egyszer visszatekint, az a nagy márványkereszt oly rosszul illik oda.

A feljövő holdnál elolvassa, hogy ki nyugszik alatta. Aztán térde megcsuklik, leroskad, visszakuszik a kereszthez, átkarolja és ajka idegesen rebegi:

A leány elpirult s igennel válaszolt. A fiú megcsókolta a rózsát, s mint szent ereklyét óvatosan visszahelyezte oda, ahonnan elővette.

Ennek a rózsának a története szorosan összefügg a két fiatal történetével.

A leány, mondjuk Emmának, a név úgy sem határoz sokat, gazdag, előkelő szülék gyermeke, akik lépten, nyomon iparkodtak leányukba beléoltani azt a tudatot, hogy ő gazdag. Hogy szépe? — talán azt is. Szegény kis leány! kénytelen volt büszke lenni mindenkivel szemben. Pedig nem volt természete. Alig egy év előtt egy fiatal szolgabiró került abba a városba. Szegény fiú, de eszével már 25 éves korában elég tisztességes állást vívott ki magának. Az első találkozása e két fiatalnak egy nyári mulatságon volt. A szolgabiró, kereszteljük őt Laczinak, ha úgy tetszik, az első találkozás alkalmával felkérte Emmát egy tánczra s az a büszke kis leány . . . ki kosarazta. Laczi, mint önérzetes fiú, megfogadta, hogy ezt megbuszulja. Igen ám: ember tervez, Isten végez! Annyit tépelő- dött ezzel az eszmével, hogy azon vette magát észre, hogy beleszeretett forrón, igazán, őrülten abba a kis leányba. És Emma is megbánta tettét. Egy-két hónap múlva — akarva nem akarva — egymásba szerettek. Megvallani meg nem vallották egymásnak ; de elárulták egymást minden tettükben, minden szavukban.

Emma szülei azt észrevették. Elvitték a leányt messze-messze idegenbe, hogy megtanuljon feledni. A váláskor adta Laczinak azt a rózsát, amit az a bohó fiú úgy őriz, mint egy szentséget. Az előtt végzi mindennapi imáját, azt csókolgatta inig Emma távol volt. Mert tavaszkor vissza hozták. Az öregek azt hitték, hogy már megtanult feledni; pedig most százszor jobban szerette azt a fiút.

Julius 17-ike.

A váczi székes káptalan által alapított s az 1848/9-iki szabadságharcz alatt vívott váczi csatákban elhullott dicső emlékű houvédeink lelki nyugalmáért a hétkápolnánál évenkint elmondandó szent misét az idén Schmidt János alsóvárosi helyettes plébános mondotta el.

A gyász-istentiszfelen kevesebb ugyan, mint az előző években szokott, de még mindig igen szép számú előkelő közönség jelent meg ; azonban a teljes számban megjelent m. kir. honvéd-tisztikaron, az egy két tag által képviselt 48/49-diki honvéd-egyleten, kir. járásbíróságon, kir. adóhivatalon, városi hatóságon, járási főszolgabirón, önkéntes tűzoltó és róm. kath. legényegyleteken és dalkörön kiviil más hivatal, testület, társu- sulat és egylet nem igen volt képviselve, pedig abban, hogy városunk polgársága az 1848/49-diki váczi csaták emlékére ünnepet ül s hogy ekkor vaki azok soraiba áll, kik szabadságharczunk legszentebb eszméinek lelkesítő felemlitése által nemzeti önállóságunk és függetlenségünk oltárán áldoznak, — a legfegyelmezettebb kormány- párti észjárás szerint sem követ el kormányellenes magatartást.

Az igaz áhitattal végig hallgatott isteni tisztelet végeztével a jelen volt honvédtiszti és a hivatalnoki kar, a testületek, egyletek, társulatok és polgárság a buda- pest-váczi országút mellett, szemben az alsóvárosi temetővel, egy e czélra emelt dombon álló csinos, karcsú érczszoborhoz vonult, metyet városunk hazafias polgársága összegyűjtött fillérein 20 évvel ezelőtt emelt az 1848/49 diki szabadságharcz alatt vivott váczi csatákban elesett honvédeink emlékére. — Itt a dalkör maradványa néhány jószívű müpártoló segélyével elénekelvén a „Szózatot“, melyet a közönség kalaplevéve hallgatott végig, Gajáry Géza városunk jegyzője lépett a szobor lépcsőire diszmagyar ruhában, kardosán s lengő kócsagos kucsmával kezében és szép csengő hangon, erős gesticulatióval lelkesítő beszédet tartott, mely beszéd — jóllehet, városunk közönsége előtt nem volt

A harmadik szomorufűz.

— Rajz. —

Jó öreg este volt, midőn a m —i temető kis léczkapuját egy 15—26 év körüli fiatal ember csendesen kinyitotta.

Egy perezre tétovázva széttekint, majd mintha a keresett irányt feltalálta volna, egyenesen a közeli szomorufűz felé indul.

— Egy . . .

Pár lépésre ismét egy füzet ér.

— Kettő . . .

Midőn a harmadik fűzfát elérte, megállt mellette.

— Három . . .

Körülnézett s azután leült a fűz alatti kis sirdombra, elővette óráját s felszított szivartiizénél megnézte az időt. Nyolcz óra már elmúlt.

— Még nincs itt. El fog jönni. Szegény kis boldogtalan Irmám !

Azután keresztbetéve lábait, neki dilit a fűzfának, s ez a várakozási idő épen arra való volt, hogy átgondoljon egy olyan réges-régi történetet, ami azért mindenkor uj marad.

. . . Két bohó gyermek, kik meg voltak győződve, kogy Őket a teremtő egyedül egymásnak teremtette, egy időben azzal mulatták magukat, hogy óraszámra, egymás szemeibe néztek, hosszan, mélyen. Azután mindenkor elmesélték egymásnak, mi van abban a két setét éjben. De hát nem is éj volt azokban! Jenő mindenkor szép derült eget látott bennük, csak olykorolykor volt egy kis felhő, talán egy elfeledett csók miatt, ami ha kárpótolva lett, rögtön feltűnt a legszebb szivárvány. Hét színe volt annak is.

Egyszer csak aztán, — midőn már nagyon sokat nézegettek egymás szemébe, — azt vették észre, hogy nincs azokban sem éj, sem derült ég, sem szivárvány, nem látnak ők abban semmi mást, mint egymást. Tükör volt az.

Hanem ekkorra Irma papája is megso- kalta a dolgot. A papa meglehetősen úszott,

Irma te megjöttél . . .

Ot év sokat . . . nagyon sokat . . . min dent betemetett!

Julius hó 22.

ÚJDONSÁGOK.

* Személyi hírek. R é t y Ignácz vá fosunk szabadságolt polgármestere a múl' héten városunkban félnapi látogatást tett Mint halljuk, ezen időt arra használta fel hogy javulóban levő, de még egészen belyn nem állott egészsége teljes helyreállítása végett, miután szabadságideje folyó he 26 án lejár, további két havi szabadság megadása iiánt folyamodjék a városi kép viselő testülethez, kérelmét betegségér kívül még azzal is indokolván, hogy miutár reménye van a teljes felépüléshez, ezer. ujabbi szabadságidejének letelte után hivatalát frissült erővel ismét elfoglalandja,

H u z e 11 a Mátyás dr. albiró szabadság ideje lejárván, folyó hó 18 dikán újabban elfoglalta hivatalát. — Stancsics Ro mán szentferenezrendi házfőnök Egerbe. — Karcsú A. Arzén városunk történetének megírása körül számos érdemet szerzett érdemesült házfőnök szentferenezrendi ál dozópap Szolnokra helyeztettek át.

* Kanonoki kinevezések. A hivata los lap július 19 ik száma szerint Ő felsége a király a váczi székes káptalanban: V i r t e r Lajos dr. őrkanonoknak az ol vasókanonokságra, Spóner József székes- egyházi főesperesnek az éneklő-kanonok- ságra, Tanács János csongrádi főesperesnek az őrkanonokságra, Markovics Lázár idősb mesterkanonoknak a székes- egyházi főesperességre, Jung János második mesterkanonoknak a csongrádi főesperességre és K a n d a István harmadik mesterkanonoknak s káptalani kisprépost- a pesti főesperességre való fokozatos előléptetését jóváhagyta; és ugyanennél a káptalannál Czettler Antal dr. tápió- sághi plébánost valóságos kanonokká s egyszersmind káptalani kispréposttá, úgyszintén V i 1 1 á s y István püspökhatvani plébánost, Újhelyi István rékasi plébánost és M i 11 é n y i Gyula dr. hittanárt valóságos, F e k e t e Tamás törteli és Szvacsina György herédi plébánost pedig tiszteletbeli kanonokká nevezte ki; végre : Markovics Lázár váczi székesegyházi kanonoknak a Casanováról nevezet és Jung János szintén váczi széAz első találkozás alkalmával mindketten vallomást tettek. Ekkor érlelődött meg bennök a gondolat, hogy elmennek a szülei háztól.

Az alkalmas idő eljött, s ők egy szép reggelen kocsira ültek s harmadnap délután már Hamburgban voltak, ahonnan egy óra múltán az „Amyrant“-tal Amerika felé vitorláztak.

így került Laczi és Emma a hajóra.

Elmerengtek a szép múlton, el a szabad jelenen, el az aranyos jövőn. Nem vették észre azt a sürgés-forgást, azt az élénkséget, arai a hajót ellepte. Nem látták azokat a kétségbeesett arezokat, miket az utasok láttak, nem azokat a komor, zord tekinteteket, miket a hajós nép vetett jobbra-balra.

A hold eltűnt; koromsötét lett.

Egy két perez múlva villám-villám után czikázott végig a végtelenen ; menydörgés robaja adta a viszhangot százak jajveszék- léséhez. A tenger felbőszült. Hullám hullám hátán hömpölygött s a hajó, három órai kínos vergődés után, mielőtt a partot, mely már csak egy órányira volt, elérte volna: teljesen szétzúzódott s az utasok a hullámsirba temetődtek.

Reggel a parton levők egy fiatal párt fogtak ki; Laczi és Emma volt, kik egymást forrón átkarolva haltak meg. Akiket a szülői büszkeség meggátolt abban, hogy egymáséi legyenek: a halálban egyesültek!

Azt a sárga rózsát pedig, velők együtt temették el 1