Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1888-01-01 / 1. szám

Január hő 1.

VÁCZI HÍRLAP.

közlekedést. Mindenünnen nagymérvű havazások, csikorgó hideg s hófúvások hire lepi el a napi sajtó hasábjait.

Ilyenkor legcsekélyebb szokott lenni a tüzek esélye.

Másfél láb magas hó borítja a házak tetőit. Azt hinnék, hogy még a gyújtogató szándék is pihenőt tart, mert atttól fél, hogy maga is hajléktalanul marad ebben a kegyetlen hidegben. Deczeuiber 27-dikén este künn fütyül a fékevesztett északnyugati szél. Felsepri a havat, hogy belőle másutt tornyokat emeljen vagy egész völgyeket betemessen. Nyugodtan hajtjuk le fejünket fűtött szobánk álom édesítő puha párnáira. — Mély az első álom édes nyugodtsága. Siri csend van az egész városban.

Az öreg Braunné házában is lefeküdt mindenki. Egyszer, úgy 11 óra tájban Natonek népiskolai tanító szokatlan fényt vesz é: i Braunné szűk udvarai). Kitekint és eirt- >/ülve látja, hogy a négy-szegbe felépített ház egyik oldalát képező fa- és éléskamrákból pokoli tűz láng-nyelvei nyaldossák a homlokzat hóval borított maga Fob tetőjét. Felugrik, zajt csap, Vészkiáltására felébrednek Braunéit és a szomszédok. Észre veszi a bajt az éjjeli őr. Vész- miét ad sípjával, melyet a városi tűzoltó károgó kürtjével viszonoz. Felriad a környékbeli nép. Megjelennek az önkéntes tűzoltók és S axle hirer András gyári tüzelte/. Félre verik a harangokat. Minden nr van arra, hogy a tüzet megfékezzék, csak viz nincs. A késősen megjelent elő- fogatosok is csak nagy nehezen juthattak a széles karaj jég miatt a Duna vizéhez. Az önkéntes tűzoltók két fecskendővel, szerkocsival és tolólétrával, a gyári tűzoltók pedig egy fecskendővel jelentek meg a helyszinén.

Az önkéntes tűzoltók egyik fecskendője váczi ipar- és kereskedelmi hitelintézet udvarán levő kutból, másik fecskendője 1 aj tokból, a gyáriaké pedig az „Arany ' ma“ vendéglő kutjából kapta a vizet.

0 ét oldalról intéztetett a támadás. És őszintén meg kell vallanunk, hogy úgy az ;* *•- .-utes, mint a gyári tűzoltók egészségűk fel; dozása mellett csak erejük megteszi késével teljes négy órai munka irtán voltak képesek a tüzet elfojtani. És mi az, amit v\z megemésztett? A teljesen fából épített kamrák, a homlokzat tetőjének 1/3 része ér a hátulsó kereszt épületnek a kamrákkal összefüggő keskeny széle. Egyéb semmi. Még az üszkös szarufák is megmaradtak régi helyeiken, és még a kapufedél sem égett be. És ez a csekélység mégis annyi időt emésztett fel ? Igen ám, de a mindvégig tartó erős észak-nyugati szél mellett

Vác z, 1888.

' ~ szolgálna, hogy érintkezési eszköze ieg en az egyedeknek. De különben is 1 'linden egyednek hajlamai, tulajdonai — pyének ezek akár veleszületettek, mint Iják öröklöttek, avagy olyanok, ame*et elsajátított, eltanult — olyanok, / önmagukban egy befejezett, tökélyes .^zefc nem képeznek; a czélok, melyeket maga elé tűz, egyéni, önálló, szabad erővel el nem érhetők, hanem igenis úgy, ha mások által — akár közvetve, akár közvetlenül — abban gyámolittatik.

Ebben leledzik tehát a rúgó, amely úgy- y' 'án kényszerit minden embert arra, hogy másokhoz vonzódjék.

Megengedem, hogy van ebben valami Önzés, .-de ez az önzés olyan, melyet a ter- mes/eVolt belénk s melynek alapja a tö- !vgy,.szeretető és a fogyatkozásoktól való féle! un.

Mondjuk ki nyíltan, ez az önzés gyö- jiyőrt szerez, tehát önkéntelenül, akaration;; I is ragaszkodunk hozzá, mint olyanhoz mely vágyainknak, akaratunknak leginkább megfelel.

int Emanuel, a németek legcsodáltabb „cicoésze, e minden tévedései daczára is valóban nagy szellem, azt állítja, hogy ha saját vonzalmunk és hajlamunk szerint cselekedünk: önszereteliinknek és hiúságunknak hódolunk és ezáltal vétünk az erkölcsi törvény ellen.

Ezt a túlságos szigorú erkölcs tant, már csak azért sern fogad lóit haljuk *•!, im*rt az -•I - IC

........0 .»'/mm i‘irv okból,

még így is nagy csoda, hogy több kár nem esett. Mikor már a tűz localisálva volt, még akkor is teljes két órába került az égő anyagnak elöntözése, mert a vad szél a legcsekélyebb elrejtett szikrát is felkereste és ismételve is lobbot vetett az az égő szarufa, a melyről azt hittük, bogy régen elaludt.

Ami a munkát fölöttébb nehezítette, és az oltást kínossá tette, az az volt, hogy a nedves idő s a szél az égő ház füstjét lenyomta úgy, hogy Braunék szűk udvarán valóságos önfeláldozás volt egy negyedórát is eltölteni.

Segítségül nagyon kevés ember s kevés vizhordó kocsi jelent meg a helyszinén, amit a legnagyobb csikorgó tél daczára is annak tulajdonítunk, hogy a harangozás rövid idő múlva megsziintettetett. A tűzoltók derekasan megfeleltek feladatuknak, de ideje lenne már arról is komolyan gondoskodnunk, hogy tűz esetén elég jókor s elég vize legyen a tűzoltóknak ; mert bi zony-bizony ma is már közelebb vagyunk egy nagyobb veszedelemhez, mint tegnap voltunk. LI!.

Ismertté lettem.

Valami nagy dolgot szerettem volna véghez vinni, olyat, mely által egyszerre ismertté leszek, akkor t. i., mikor az érettségit kiállva, leráztam az iskolának terhes igáját. Büszkén, önérzettel lép degélte.o az utczán, egész napon át sétáltam, hogy alkalma legyen kis váró sunk polgárságának engem bámulnia. — Csak amúgy fitymálva tekintettem mindenkire; mert, kérem, nagy dolog az. ha az ember megérik: bottal járhat és bodor füst felhőbe burkolhatja drága személyét. — Leereszkedőleg kérdezősködtem az iskolai ügyek felől, ha egy-egy ismerős diákkal találkoztam és pártfogó módjára veregetém vállát. — Szóval : ismertté akartam lenni; éjjel-nappal azon gondolkodtam, mi módon érhetném ezt el ! És merész gondolatok villantak fel agyamban. — Már arról is gondolkodtam, hogy megházasodom, vagy leányszöktetést kö vetek el, legalább irni fognak ró’am a lapok ily czim alatt: „Fiatal férj“ vagy „Regényes hajlamú fiatal ember.“ — Este mindig be akartam verni a városház, kaszinó és más épületek ablakait és békés polgárokat akartam inzultálni, de ettől a dunklinak rettentő képe és a rendőrbiztos Fmert szigorúsága riasztott el.

Pedig már akár hogyan, de ismertté kell

hogy ez lehetetlenné teszi az erkölcs szépségét.

És az aeszthetikának igaza van 1

Azok, akik a szép, jó és nemes iránt, mely legmagasabb fokán a tökélyt adja s melynek egyedüli megtestesülése az Isten, mondom, akik ez iránt sohasem éreztek hajlamot: azokból az emberies vagy végkép kiveszett vagy szunnyadófélben van s csak az lép az ilyeneknél előtérbe, amit magyarán állatiasnak mondhatunk. Erre példát szolgáltatnak azok, akik mindenkor és mindenben megszakították a másokkal való érintkezés fonalát; vagyis akik ön magukon kívül másoknak létezéséről mit sem akartak vagy akarnak tudni. Az ilyenek a szép, jó és nemes iránti velük-szü- letett eredeti hajlamot ki akarják önma- pukhól irtani. Már pedig, mint egy korán elhunyt, fiatal aesztlietikusunk mondja „az eredeti hajlamok elölésére ezélzott visszavonulásnak a rideg, magános életbe már ezen természetei lenessége sem nyújthat szép, lélekemelő látványt soha, legfölebb boszankodást nagy elhiházottságain vagy borzadályt a ózdijaitól megfosztott szabad emberi méltóságnak letiprásában és törpi- tégében.“ (Széptan. 166. 1.)

E visszavonulásnak ilyetén kárhoz tatása nem új dolog! Tudták, sőt érezték már a legrégibb emberek- is azt, hogy a visszavonulás, a másokkal való szoros és yya- kéri érintkezés hiánya mennyi hátrányára szolgál az emberiségnek. Tudták, hogy szükségük van egy más gyámul i t ásóra ; hogy ki kell lépniük az élet küzdőterére; hogy

lennem! Ez volt rögeszmém. De hát hogyan tegyek szert hírnévre? A véletlen segített e kérdést megoldanom. Egyik barátom bemutatott a „Dobai Trombita“ szerkesztőjének, ki szives barátságába fo gadott. Megvan! tudom mit fogok tenni! írni fogok a „Dobai Trombita“ tározójába valami ismeretterjesztő czikket, nem ! jobb lesz talán vezérczikket Írnom a mai fiatalságról vagy a lovak patkolásáról, vagy pedig szép őszi dalt irok és beküldőm a szerkesztőnek. Mit fogok irni? Először verssel próbálkoztam és ezért nem a városban, hanem irónnal és papirossal felszerelve a mezőn sétáltam, hol minden körülmény képes volt bennem költői és szép őszi gondolatokat kelteni. A hulló levelek, a metsző őszi szél, a mezőn hirtelen felugró és tova iramodó nyúl, a magány, mind magas röptű költői gondolatokat ébresztettek bennem, írtam is egy szép verset, már a czime is olyau ajánló volt: »Sárga levelek, ... de még ma sein tudom, miért nem küldöttem el a szerkesztőnek. Azután prózát akartam irni, mert az hosszabb és milyen szép lesz, ha a hosszú czikk végén ott lesz a nevem: Botos Kázmér. De nem is irom ki a nevemet, majd álnevet használok pl. Trombitás, vagy megfordítva irom a nevemet: Rém- zák Sót oh, így még nagyobb lesz a hirem. mert találgatni fogják, ki lehet a szép czikk szerzője, mig felfedezem, — hogy én irtain. És főztem a sok tervet a czikkre vonatkozólag, mig végre meg~zületett.

De ennek is egész története van!!

A városban sétáltam és élvezettel szemléltein a sok szép kirakatot. Épen egy női ruhakereskedés kirakatát néztem. — Szép menyasszonyi öltözék volt kitéve és ez a menyasszonyi öltözék nagyszerű eszmét adott nekem. — Tarczát irok, elbeszélést e czimmel : „A menyasszonyi ruha.“ — Szépen kigondoltam a tárgyat és midőn elkészültem vele, siettem haza leírni, hogy el.ne felejtsem. — Nagyon jól sikerült, oly szép volt, hogy ide kell írnom, hadd élvezzék és ítéljenek. A tárgya ez volt.

Závodi Benőnek szép leánya van : Jolán.

Megkéri a kezét: Üdvleheli Tihamér. — Az apa oda is adja leányát. — A lakodalom napja közéig. — Lázasan dolgozik Jolán és édes anyja a menyegzői ö 11őzé ken, hogy a szép leány szép ruhában jelenhessék meg. — Végre elkészül és kitünően áll a szép menyasszonyon. — A lakodalom előestéjén ott van a vőlegény és annak jelenlétében Jolán az uj ruhában jelenik meg. — A vőlegény éles szeme szakadást vesz észre a ruha derekán és ezért nem veszi el a leányt, mivel, mint mondja, még egy ruhát sem tud becsületesen elkészíteni.

egymagákban, elvonulva a létérti kiizde lem zajában — mint Darwin mondja: struggl’ e for the life — kell, hogy el- veszszenek. Igenis tudták, érezték, mert máskülönben meg nem fejthetnék: miért tömörült az emberiség egy-eiíy része- külön- külön nemzetté, amelynek legszebb kialakulása az állami élet; miért alapított, egy-egy férfi családot; miért volt, van és lesz szüksége minden időben az embereknek önzetlen, hű és igaz barátra?!

Szorosan megfigyelve e hármat: az állami életet, a családot és baráti viszonyt, joggal mondhatjuk, hogy az embernek társadalmi hivatása ezekre szorítkozik.

Az állam millió és millió egyént egy közös érdek megvédésének czéljábói közös kötelékkel fűz egybe. Czéija pedig nem lehet más, mint bi/.tqsitani mindazon módozatokat és eszközöket, amelyek által az ember, a honpolgár, testi és lelki, szóval anyagi és szellemi érdekeit elősegítheti, megmunkálhatja.

A sors szeszélye, mint forgószél a pely- het, kapja föl az embereket s játszva játszik vélük; mert a „vagy én vagy te“ kérdése lépt-m-nyomon érezhető Halijainkban. A magában álló ember gyáva lesz e küzdelmekkel szemlmn. De bátran néz a. sors szemébe, ha biztosítva érzi magát, egy vagy más oldalról ; ha tudja, hogy javaink megvédésében segítő társul birja azokat,kikhez egy kötelék,az állami kötelék, fiizi; meg van győződve arról, hogy amazok is saját kivá11ságaik, jogaik szentségénekeltip- rásaeilencsak úgy szót emelnek, mint őmaga.

Ez volt tárgya az én tragikus elbeszélésemnek. — Újra és újra átolvastam és

minden átolvasásnál jobban tetszett. _

Minden ismerősömnek elmondottam, hogy elbeszélést irtain, mely a „Dobai Trombita“ jövő számában megfog jelenni.

_

Miért is utasítaná vissza a szerkesztő ? Hiszen az eszme eredeti és szépen is van kidolgozva. — Igazán költői nyelven írtam, telve szebbnél-szebb phrázisokkal. A vége így szólt:

„És Tihamér komoly pillantást vetvén a bájos, rózsás arczti, elefántcsont fogú, eper ajkú menyasszony karcsú termetét födő ruhán látszó szakadékra, mondó:

Isten veled ! Jolán! Nem lehet szerencsénk egymást újból pillanthatnunk, lévén te egy olyan menyasszony, ki ruháját művészi kezekkel szőni nem tudja.“

E gyönyörű sorok képezték az elbeszélés véget. Bátran hasonlítottam magamat a legkitűnőbb Írókhoz és már láttam, mint dicsőit mindenki.

Az elbeszélést szépen leirtam, hangzatos levelet Írtam melléje, melyben felajánlottam a szerkesztőnek továbbra is működésemet és az elbeszélésért öt forintnyi honoráriumot kértem. Többet akartam kérni mert az elbeszélés igazán páratlan volt de gondoltam, hogy majd idővel többet is kapok. A levelet postára tettem és müvem sikerült voltában bizva örömmel vártam a „Dobai Trombita“ vasárnapi számat. Addig is mindenkit előkészítettem arra, hogy az én elbeszélésemet fogja ol vasni.

A lap megjelent. Örömtől reszkető kézzel nyitom szét a lapot, de az én elbeszélésemet nem találom sehol. Már azon gondolkodtam, milyen goromba levelet fogok irni a szerkesztőnek, mert müvemet nem közölte, midőn a „Szerkesztő üzenetek“ következő sorain akad meg szemem :

„Botos Kázmérnak. — Kérje meg az édes apját, hogy a tőlünk kért öt forint helyett huszonöt botütést adjon önnek, mert elbeszélés írására vetemedett. De sok csodálatos teremtése van az Istennek !“

Le voltam forrázva; az én kitűnő elbeszélésemre ilyen felelet.

Azóta nem merek az emberek szeme elé kerülni, mert — ismertté lettem.

r. r.

Apróságok.

Abbé Terray, XV. Lajos pénzügyminisztere, újabbnál újabb adót talált fel egyre, vagy a régieket fölemelte, mire nagy szüksége volt, hogy az állam roncsolt pénzügyein némileg segítsen. Eme intézkedései természetesen mindannyiszor éles kritikával találkoztak, s egy alkalommal, midőn ismét új adónemmel lepte

A közös öröm, a közös fáj dalom, a közös szerencse Ó3 szerencsétlenség csak jobban összefűzi az embereket. „Getheilte Freude ist doppelte Freude; gejkeilter Sshmerz ist halber Schmerz“ tartja egy német közmondás. És ez igaz minden porczikájában í Mert, egy és ugyanazon dolog hatását megfigyelve másokon, bizonyos, hogy azt a hatást jobban megismerjük ; de tény az is, hogy önmagunk belvilágát, saját erőinket jobban meg fogjuk becsülni.

Ez minden kétséget kizárólag jótétemény. E jótéteményt az államnak, mit közönségesen hazának nevezünk, köszönhetjük. Ez csak egy csekély része a megszámlálhatatlan jótéteményeknek és előnyöknek, amit a haza minden egyes polgárának nyújt. Hosszas volna azokat e helyen mind elsorolni ; de aztán ki is tudná azokat mind hűen ecsetelni és leírni ? ! Azt hiszem, s talán nem alaptalanul, hogy azokat leírni nem, de érezni igenis lehet! A koszorús szerint is

„Nőm érez az, 16 érez,

Szavakkal mondkatót 1"

Már most kérdem: nem joga, kötelessége-e minden polgárnak őrizni, védeni, ápolni és szeretni lelke-leikéből a hazát, amely a jólét érdekeit minden polgár számára biztosítja?! Azt hiszem, ezt fölösleges bizonyítgatnom. Éreznie, tudnia kell ezt minden polgárnak. Éreznie, tudnia kell, hogy szeretni tartozik a hazát az odaadó szeretettel, mely szeretetet az anya-tejjel, a keblünket először dobogtatott érzelem-