Váczi Hirlap, 1887 (1. évfolyam, 2-26. szám)
1887-12-25 / 26. szám
Deczember hó 25. Vácz, 1887. és mégis elismerést követelnek. Alaposan semmihez sem tudnak, hanem azért minden lében kanalásznak. Nem vitték semmire, s szidják azt, aki különb mer lenni náluknál. Szembe nyájasak, hát megett orozva támadók. Mert nekik nem hisz senki, ők sem hisznek senkinek s gyanúsítják a más tisztességét. Az emberek e fajtája úgy látszik soha sem fog kifogyni. Újra sarjadzik mint a hydra feje.- Ha ezek leszerepeltésére akadna párt, éjét nappallá tennék a győzelemért! y ». * . ■ ., y ■ * $ Városunknak is az volt a hibája, hogy közéletében kevés volt az elv, de annál több a személyeskedés. Rendesen a személyes érdekre s nem a dologra ügyeltünk. Pedig ennek már drágán megadtuk az árát. Azt a hét szűk esztendőt is, melyet nagy nehezen kiböjtöltünk, de jó soká sinlünk, a személyeskedés láza hozta nyakunkra. Addig piszkoltuk egymást, mig a város nyakig süllyedt a deficzites fertőbe. Egy más személyét üldöztük s a város javára nem gondoltunk. Ha egymást jól leszidtuk a közgyűlésen, azt hittük nagyot cselekedtünk a közügyért, a városnak komolyan dolgozni pedig nem vállalkozott senki. Derekasan meggázolták a más- becsületét, s betörtek még a magánélet szentélyébe is.. És mi lett vége a nagy hajszának ? Általános kudarcz és felsülés. A város erkölcsi hitele elveszett, pénzügye a bukás szélére jutott. Társadalmi és anyagi deficzit mindefelé. Nekem az utczák kövezetének koczkaköve drágább a hangzatos frázisok hamis gyémántjánál. Nekem jó kövezet kell, nem csillogó szólások; csatornázás, fásítás és nem légvárak; a duna- part és a kis serház felépítése, nem pedig nagy pipáju; kevés dohányu szónoki gyakorlatok. Erre vállalkozzanak az uj képviselők. De ehhez rendszeres és tervszerű munkásság kell. Ha rüjskép gondolkozik valaki, vissza neki. * * A városi közgyűlésen nem játszhatunk országgyűlést. A képviselői állás is nem előszállás, hanem komoly kötelességek foglalata. Idővel és fáradsággal járó foglalkozás. Vácz város most van az átalakulás Ösvényén. Vagy most lesz belőle valami, vagy soha. Álljunk hát össze a közös munkára higgadtan és férfiasán. A béke ünnepén választunk, a békés, kitartó és gyakorlatiadé tervszerű munka legyen jelszavunk. Én bízom a város jövőjében, erős akarat és rendszeres munka megfogja változtatni megviselt arczulatát. Ez egyszer hát megkötöm magamat. Nem hallgatok a kortesek szavára, hanem hűn követem azt aki elveim vallja. És hűségemért nem kérek jelöltemtől a magam részére semmi viszonszolgálatot, se kölcsön, se szives- ségből. De kik hát ezek a jelöltek ? Nézze meg jól kiki a szavazó-lapokat, rostálja meg a rajtok levő neveket és válaszon igaz lelke és meggyőződése szerént. Bizonyára megtalálja a legérdemesebb s a legszorgalmasabbakat. Isten velünk! Egy választó. VÁCZI Karácsonyi látogatás. Jégvirágos szűk ablakon nyájasan köszönt be a téli nap meleg sugára. Mintha csak tudná, hol kel el legjobban barátságos, meleg tekintete. Valódi örömmel, szives figyelemmel is fogadják, "a .kedvesen látott vendéget. — Nézd édes jó anyám! — zendíil meg a szó gyermeki hangon — az ég is kiderült a kis Jézus születése napján. A felhők megül nem is látnák meg a napkeleti királyok az ég csillagát, mely őket a kis Jézuskához Betlehembe elvezeti. Én is a kis Jézuskáról álmodtam az éjjel. Nálunk volt látogatóban. Körültekintett szobánkban. S a mint aludtunk, mindnyájunkat megnézett égszin szemének mosolygó tekintetével. Aludtam és mégis láttam. Mily ragyogó szép volt, mikor hozzám lehajolt ide a szalmára, azután betakart ezzel a zsákkal. Majd kiment csendesen, hogy senkit fel ne ébreszszen. És nemsokára visszajött. Magával hozta a holminkat, a mit azok a rósz emberek elvittek, mikor édes anyám oly keservesen zokogott, hogy majd belé- szakadt az én szivem is. Először behozta Lajoskánk bölcsőjét azután az én virágos nyoszolyámat. Ruháinkat elrakosgatta szép rendben a tulipántos ládába. Azután fel- teritett a mi ünneplő^abroszunkkal; Megkínált fehér kalácscsal, mézes kásával, teper- tyős pogácsával. Istenem be jó volt. Ugy-e, édes anyám, beereszti, ha eljőnek a betlehemi pásztorok? Jól a szeme közé nézek. Én bizony mindjárt felismerem égszínkék szeméről, nyájas mosolyáról a kis „Jézuskát!“ Ez a kedves, csacska gyermek, egy arany- fíirtü nyolez éves leányka, azzal fölugrott az elhagyatott és üres szoba szögletébe elterített zsúpról, a lóczán helyet foglaló édes anyja nyakát átkarolta gyöngéd öleléssel, telehinté arczát szapora csókjával, csakhogy kedvező választ csaljon ki édes szülejétől a kis hízelgő. „Igen gyermekem, igen . . .“ szólt ez a megilletődés hangján és gyorsan letörülve arczárói a szemeiből pergő könnyeket, csakhogy gyermeke vidámságát el ne űzze. „Anyám, te sírsz ? A Jézuska születése napján, minden jó embernek örülni, ünnepelni kell, úgy mondta nekünk a főtisztelendő ur az iskolábau. Nagy örömet hoz ő alá az égből a jóakarata embereknek. Nem hiszed talán, hogy itt járt és meglátogat minket is a kÍ3 Jézuska?!“ A keserv belefojtotta a szegény asszonyba a feleletet. Bánkodásának ezer oka járta meg eszét és nyillalott át a szivén. Egy év előtt ő is örömteljes szívvel várta még karácsony estéjét. Háza táján jólét, a család körében boldogság honolt. Mig férje, a nap délelőttjén a szomszéd kis városban járt oda, hogy a besötétedő est az ő családját se találja a gyertyák fényében ragyogó karácsonyfa nélkül. Egész övéi jólétének, örömének élt a derék ember. 0 meg, mint ilyenkor minden valamire való gazdasszonyhoz illik, a meleg tűzhely körül forgolódott, diót törve, mákot zuzva, fehér kalácsot fonva, sütve főzve, hogy semminek se legyen hijja a nagy ünnepélyen. Es most? Talán még száraz kenyérre sem telik a karácsony estének előre örvendő gyermekének ! Hej, szomorú a sorsa egy szegény özvegynek. Még az ág is huzza, mindenki elhagyja, senki sem segíti, tán még a jó Isten is elfelejti ? Ne vegye a mindenható e zúgolódást rósz néven. De egyszernél is több az oka az elkeseredésre a szegény özvegy asszonynak. Ily gondolatok fordultak meg agyában. Szent Gfyörgy táján érte háza táját az első szerencsétlenség. Most is iszonyuság rágondolni a jelenetre, mikor egész váratlanul, holtan hozták vissza a szomszédok férjét, a ki még az nap erőben és vígan indult el hazulról. Reá sem lehett ismerni a szép szál férfi erőteljes alakjára. Egy hustömeggé gázolta össze a gőzmasina Isa- szeg és Gödöllő között. Nátó Györgyné asszony nyolez esztendős Ida leányával és kilencz hónapos Lajoská- jával özvegyen, árván maradtak e világon. Ekkor kezdte megismerni a keserűség könnyes kenyerét. Árvaság, özvegység egymagában is nehéz csapás egy családon. De két kiskorú gyermekével valahogy csak elélt volna jó gazdasszony voltára és munkás kezei után a rájok maradt örökségből. Házikójában ingyen lakása volt a családnak. Egy fertály föld s egy jó darab szol lő, gondos művelés mellett, megadják a mindennapi élelemre és ruházatra valót. Még egy pár garast is megtakaríthatna jövedelméből a sporkasszába a két kis árvának, a mire megnőnek. A „Riska“ tehén sem volt utolsó a fal uh an, a mit még a márcziusi vásáron az Urban boldogult Nátó György száznegy ven forinton beszerzett. Hej, még mennyire kiszámította apióra, hogy ha a tejet, vajat, tinót rendesen beszállítja a szomszéd falu grófi konyhára, mily fölösen megadja az ára kamatját ! HÍRLAP. imájuk morajába vegyül a fehér mén nyerítése, mely áldozatnak hull a tűzisten tiszteletére, sóhajaikat elkapja a reggeli szellő. — E kép vonzónak, komolynak tetszett, s már kezdettem örvendeni. Es ime köny ül a papok szemében, arezuk a leáldozó nap felé van fordítva, mintha annak nyugtától várnák ama megelégedést, melyet kelete meg nem adhatott. Búsultam e változáson, de kezdettem nem sokára érteni. — Láttam Baalt, hallottam a csecsemők jajjait izzó karjaiban ; láttam Lydia, Phrygia berkeit s hallottam a megfertőzött szüzesség fájdalmait. — El innen ; kelet napját elhomályosítják eme szomorú képek ! III. . El nyugatra! mily idylli csend! csak a pásztor sípja hallszik Arkadia piatan ligeteinek mélyében ! Alig merengtem e kedves tájon, s ime látok fegyveres hősöket, vitorlájuk kelet felé van irányozva; lelkem előtt feltárulnak Homér hősei s Trója romjai. Előttem az erős Tbeba, izmos falai izmos fiakat rejtenek ; emlékén Epaminon- dás neve ragyog. — Látom Dória erejét, a hős Lakedeimont; látom az egyszerű sirt, mely Leonidás hamvait rejti. — Ott ragyog Attika gyöngye Athen ! Fénye csodás; Örömtől dagad kebelem, mert látom Kyrnon és Perikies szid lemét. — Ott áll Koryntfjos, görög hon kék ege övedzi ; ott van díszes oszlopaival s ivei nagy szerűségével. — Láttam a csodás ion patakokat s kábultam a fénytől, melyet Hellas napja ömlesztett. Egyszerre lángoszlop tör ki ! Az ion gyöngy porban hever, s Attika a classicus föld nincsen többé. — Megérdemelte ! mondám s elkomorodtam; a bűn, a puha, buja élet, csalárd és vérengző hitszegés foglalta el fiainak szivét; s e pusztulás a bűnnek zsoldja. — íme egy másik tüzoszlop, s Spárta és Theba égnek; az izmos dór oszlopok romokban, s alattok egy hosszú és mély sir, milliók és milliók sírja ! Föl- csap a roppant tüzoszlop harmadszor is ! Hellas lángokban ég, Homér világa nincsen többé ! Az agg ember azonban, a ki vezetett, intett s előttem egyszerre feltárult az istenek laka, a magas Olympos ! Megálltam s látni akartam Hellas isteneit! Ott ült Zeus, Olymp királya, kezében boszuló villámja, szemeiben élvvágy ; ott Junó, rajta az irigység; Minerva kevélyen néz maga körül, tekintetre sem méltatván a tántorgó Bacchust, s fölöttük a hideg Eatum keze, melynek igája alatt nyögnek valamennyien ! Oh boldogtalan görögök, kik a bűnt imádjátok 1 borzalom és undor, de nem a szentség, nem a tisztelet joga illeti isteneidet 1 — El innen, el! más boldogabb tájékra ! IV. El tovább nyugatra ! — Albalonga sast nemzett és a sas sikra szállt, s fészket rakott, melybe a világot liordá prédául. — Láttam a hét halmú várost; mint valami királyné trónolt, lábainál a hódoló világ. Sasokat nemzett, ezek a napba lát tak, szárnyuk a léget hasitá, tengereken szállottak át, körül keringték a világot s az remegett. Láttam Romulus városát, láttam a Bru- tusok és Gracbusok országát, nemes egyszerűség, hazaszeretet és a jogérzete lelkesítette fiainak keblét. — Merészen szállt fel a római sas . . . lelkem örült szárnyalásán, s ha nem is érhette el, legalább büszkén nézett utánna ! Láttam a Scipiókat, Mariust, Pompejust. — Merészen szálltak sasaik föllebb és föilebb ; de már nem a nemes egyszerűség, Dóm a jog és igazság ösztönző szárnyukat, hanem a dicsszomj és a birvágy ; s lelkem aggodalommal nézett rájuk. De mit látok ? Róma, az önérzetes, a dicsőségteljes Róma a zsarnok, büszke Caesar lábainál! Róma, a Horatiusok és Brutusok ivadéka Augustust, Caligulát, Nérót tűr meg. Mit látok? Rómát erkölcseiből kivetkőzve ! Igen, tudósai hízelgők, költői tá- nyérnyalók lőnek, kik a hatalmasok kegyének verőfényében sütkéreznek. — Templomaik ? undor és borzalom ! A nyilvános játékok alkalmával ember vadállatokkal küzd ; s a nép aljas mimelőkben, gladiátorokban és bacchanáliákban gyönyörködik. S a világ nyögi eme hagyományaihoz hűtlenné vált nép igáját; az erény seholsem talál menhelyet, mert bűn uralja a földet! Undor fogott el e képre. — El innen! Róma a népek királynője fényben úszik ugyan, de torát üli benne mégis a bűn ; azonban ejjő az ő napja is — — s Róma rabigában görnyed ! . . , Bizony Nátó György özvegye megélhetett volna gyermekeivel tiszteségésen az ily vagyon után. És nem is rajta múlt. Hanem az emberek gonoszságán, lelkiismeretlen fondorkodásán, a kik még egy öz- vegytői s árvától is megirigylik szerény jussát. Férje gonosz testvérei megrohanták a gyámoltalant pörrel. A Klein Jakab zsidó, a ki nagyon kezdett legyeskedni a szép özvegy körül s mikor ez magyarosan kiadta neki az utat, megfogadta előtte, hogy majd megitatja vele gorombasága keserű levét, majd megfogja törni az ő da- ezos fejét. A hagyaték tárgyalásán aztán meg is jelent, három évi bérösszeget tudott kiforgatni, holott tudta mindenki, hogy Náto György gazda mindig pontos ember volt a fizetésben. Szent György nap előtt az utolsó száz forintot is lerótta a báj völgyi földek árendája fejében és egy fabatkával sem maradt adósa a Klein zsidónak. De mikoron nem vett felőle írást és a sírból sem támadhatott fel, hogy Klein uramnak álnok hazugságát szemébe mondhassa s a törvény a ravaszságot pártolta a szegény özvegy ellen. Utoljára még kevés ingóságát is lefoglalta és elvitette a végrehajtó. Ünnepek után fogják a faluházán szégyen szemre elkótyavetyélni, adótartozás fejében. Ennyi igazságtalanságon, szerencsétlenségen és bajon csak van oka elgondolkodni a szegény özvegynek. Most is lehorgasztott fővel, könny telt szemeiben töredező tekintettel ül egy árva lóczán és elmerülve bujában, oda se ügyel csak kis leánya szapora beszédére. Az ajtó nyitását, a belépő köszöntését sem veszi még észre. De bezzeg Rózsika egy fürge ugrással s nyájas köszöntéssel ott terem az öreg esperes ur előtt. így tanulta s szokta meg az iskolában. Siet a kézcsókra s üdvözli a legszebb, bevett köszöntéssel: „Dicsértessék az ur Jézus Krisztus!“ „Mindörökké Amen.“ „így édes gyermekem,“ szól nyájasan az öreg pap, a kedves leány hossza fürtéit gyengéden megsimogatva. „És kelmed Ná- tóné, már alig vesz észre a saját házában, annyira a bánatnak adta a fejét.“ „En is mondtam már az édes anyámnak, hogy Karácsony napján csak örülnie sza bad a jó kereszténynek. Ugy-e főtisztelendő ur, a kis Jézus születése örömhir a földön a jóakaratu embereknek?“ „Ne beszélj most lányom. Esperes ur bocsásson meg ennek a gyereknek, a sok beszédéért, a mi nem is illik. De már olyan a természete, ha nagy emberek közt van, V. De most hová? Bejárta lelkem keletet, nyugatot. — Mindenütt nyomor, mindenütt bűn s ezek átkos nyomában rom és pusztulás. — Mindenütt ugyanazon ember: megfosztva lelke ékeitől, arczán a szégyen, szemeiben a bánat könyüje! Oh bár sohasem láttam volna ezeket, gondolám magamban, ha nem találhatom a Magasságbelit, kit tisztelni, ki előtt leborulni tudnék ! S ime újból mozgás támadt lelkemben ; csendes, miként a hárfa utóhangjai, s egy angyal áll előttem ; szárnyai csillognak, miként harmat cseppsk a napban, arcza kimondhatatlanul kedves, homlokán gyémánt betűkkel e szó ragyog: Sión! . . . S most felém közeledett ; éreztem miként repülünk a magas űrben, majd megállapodunk s új látvány tárul szemeim elé. Szentélybe léptem, melyben komoly, ragyogón öltözött alakok mutattak be áldozatot ; vér piroslott ugyan az oltár rácsain, de nem emberé, hanem állatoké; illatos szerek s Isten adományainak, a kenyérnek és bornak illata párolgott szerte a légben ; az illat kedves, mikéntka a hála áldozata szállana fel Isten trónjához! — Most megzendiiit a melabús - ének, mely ezer és ezer levita ajkairól hangzott le ; belevegyült a papok halk imája és a nép sóhaja. — Megláttam a szentélynek titkát: ott ragyogott Jehovah imádandó és titokteljes neve. — Mit tehettem? lelkem imádva borult le előtte s örvendett, mert könye- ket látott, melyeket a bűn tudata sajtolt ki a szemekből, s imát és óneket hallott —
