Váczi Hirlap, 1887 (1. évfolyam, 2-26. szám)

1887-11-06 / 19. szám

Váci;, 1887.

TÁ CZI HÍRLAP.

November hó 6,

tapsolta és ismételve is kihívta. Jám bori

K. (Lajos) jól játszott. Nagyban elősegítet- i ték az előadás sikerét Szab óné (Ágnes), Lieszkovszki L. (Koronainé), Völgyiné | (Magdus), Tóth (Gyömbér Mihály), Bagi (Laczi) és Dobocsányi (Siskó Ferdi- nánd segédjegyző). November 3-dikán Clairwille és Gäbet társszerzőknek Rákosi Jenő által fordított „A korneviliéi harangok“ czimü 4 szakaszos operetteje. került színre. Ez az első operette, melyet Báród! társulata városunkban előadott. Reiner Antónia (Serpolette) szerepében naivabb volt a kelleténél. Hangja kellemes erős, éneke szabatos; Völgyiné (Germaine) hangja gyenge, de élvezhető volt. Szerdahelyi (Henri, kovnevillei márki) a népszínművekben érzi magát otthonosan ; a czifra lovagruhával nehezen tud megbarátkozni; hangja is csak a magyar népdalok csapongó áriáiban képes érvényesülni, az oporettek kottára szedett nótájával nehezebben boldogul. Kőszegi (Gre- niső) hangja az első felvonásban meglepte a közönséget. Erős csengésű tiszta hang, tele kellemmel, melyet a közönség csak először hallott. A későbbi melódiákban azonban sokat gyengült a rokonszenv. Dobocsányi nagy nehezen bírt megbirkózni nehéz szerepével. Az igaz, hogy nem is mindennapi dolog Gáspár apót személyesíteni. Az énekkar gyenge volt. A szereplők játéka ugyan összevágott, de az előadás egészben véve jóval gyengébbnek bizonyult, mint amilyent a társulat egyéb eddigi előadásai után várni jogunkban állott.

November 5-én (szombaton) „Rip van Wikle“ adatik bérlet szünet mellett. Bá- ródi szinigazgató ujabbi 6 előadásra hirdet bérletet, ami arra mutat, hogy már mégis többen látogatják előadásait, mint annakelőtte. *•)

Yáczi temetők.

Még a temetőknek is meg van a maguk divatjuk . . .

A szépművészetek és szobrok között ne- vekedett olasz, fedett folyosókkal és osz- lopcsarnokos kriptákkal, egész szoborgyüj- teménynyé teszi a halál országát. A holtak képéhez oda véseti a gyászoló családtagok arczképét Í3. így a genuai temetőben több a síremléket állító élőknek, mint az elholtaknak szobra. A halál itt csak az élők hiúságának dicsőítésére szolgál.

A frar.czia egészen más. A halál után is szalonias. A sírboltban is látogatásokat fogad. A párisi temetők előkelő sírboltjain legújabban már pompás szekrények állanak a látogató jegyek gyűjtésére, csak úgy, mint otthon a szalonban. Sikk és psutt még a sírban is. Innen már csak egy lépés, hogy társalgó szobává váljék a temető. Amint a lapokban olvasom, ez is megtörtént. Halottak napján egyik excentrikus grófné a férje sírjánál fog adta, és a helyszínén főzött theával és puncscsal kínálta a kegyeletes látogatókat. Nem volt-e igazuk a pogány barbároknak, akik azt hitték: mindenki halála után is azt a foglalkozást végzi, melyet életében V

Épp ezért nem szeretem a nagyvárosok

nek ; ilyenek aranyaink és ezüst forintosaink. A váltópénzeknek jóval csekélyebb bel- értékök van, mint névértékűk, így pl. a 10 krajczárosban csak 5 krajczár értékű ezüst van.

Az ó-korban a kereskedők az aranyat és ezüstöt fazékba olvasztva egy tömegben hordták magukkal és abból az árukhoz mért szükséges darabot éles eszközökkel metszették le. Később e mód kényelmetlennek mutatkozván, arany és ezüst darabok mérettek ki a czikkek értéke szerint és kerek, lapos idomba olvasztatván, az illető áruk, leginkább lovak, ökrök, birkák és más termények alakjai nyomattak reájok. így eredt a pénz és ennek latin neve, „peounia“ a „pecus“ (barorn)- ból. Nagy Sándor volt legelső, ki a pénzekre saját arczképét kezdő nyomatni, sőt azóta valamennyi uralkodó követi.

A papírpénznek is két neme van forgalomban u. m. bankjegy és államjegy. Talán lesznek a tisztelt olvasók közt, kik a bankó elnevezést kiváncsiak eredetére visszavezetni. Virágzó kereskedelmű országokban, minő Olaszország is volt az ó- és középkorban, mindig voltak pénzváltók, kik vásárok alkalmával a piaczon üldögéltek aranynyal-ezüsttel terhelt asztalaik előtt, hogy a vásárban megforduló idegen országi kereskedők pénzét felváltsák a szükséges pénznemre. Az asztalt olaszul banconak nevezik és ezen szóból lett a bank és bankár elnevezés, amaz a pénz- üzlet helyiségét, emez tulajdonosát jelentvén. Kell végre tudnunk, hogy a bankjegyek csak érczfedezetükhöz viszonyított mennyiségben bocsáthatók ki. így áldván a dolog, az államjegyek nem egyebek mint utalványok, á 11 amköte 1 ezvények.

'Tehát ezért is alkalmasak az említett férnek csereeszközül, mert nem állíthatók elő tetszés szerinti mennyiségben, mivel

temetőit, mert mintha folytatódnék bennük a nagyvárosi élet sürgő hajszája. Sűrűn egymás mellé zsúfolt sírjaik mint meganynyi bolti kirakat, a halál után is az emberi hiúság fényelgő portékáit árulják. Üzletszerű bennök minden, a fájdalom, a koszorú, a sírkő és még a halott -pihenése is. Évekhez kötött a sir birtoka, s ha a kitűzött idő elmúlt és nincs ki lefizesse újra a halottért az alyópénzt, kiszállásolják csontjait a közös sírba, hol jeltelenül, az örök feledés árnyékában kezd csak uralkodni az egyenlőség. A régi sirba meg új lakó költözik. így űzi egyik nemzedék a másikat a halál után is; csak úgy mint az életben.

Az élők házai ezalatt mind kiebb és távolabb szorítják a halottak házait, úgy hogy most már Budapesten is a meszsze Kőbánya mellé kerül az új temető, hová egész modernül vasút- és külön vonaton teszi meg utolsó útját a megholt. Nem kerül bele egy század s a mostani kerepesi temető helyén pompás házak sora emelkedik, hol a holtak pora felett az utánunk következő nemzedékek, a jövő századhoz méltón, már nem is gőzerővel, hanem .villámsebességgel fogják letombolni világvárosi életüket. Nem is tett reám soha semmi mélyebb benyomást gyermekkoromban, mint a váczi úti temető, pusztuló sírjaival s be- omló kriptáival. Mig mások halottak napján a kerepesi úti temető fényárnyát jártak bámulni, én e régi temető romjain merengettem a múlandóságnak megkettőzött képén. Évről-évre fogyott belőle a gyertya. Tizenöt évvel ezelőtt még egykét beomlott siron pislogott fel utoljára a kegyelet mécse, azután a halál birodalmát végleg meghódította az örökké való, névtelen feledés. Jött az ásó és kapa s a halottak vándorlása a közös sirba. Amelyik pedig még nem volt egészen elporladva, annak feje oda került az antropológiai muzeum poros polczára, honnan Pest félszázad előtti nemzedékének koponyái az azon kor divata szerint fésült, megfakult hajjal, sűrű rendekben tekintenek alá a bámuló ivadékokra.

Mennyivel mások a mi szerény kis városi temetőink. Sűrű fák árnyai takarják a halál szántotta barázdákat. Nyáron ira- tos virág enyhíti az enyészet képét. Őszkor pedig előveszi a természet bűvös palettáját s ráfesti a fák levelére az elmúlásnak ama csodás színeit, melyeknek fakuló árnyalatait, a divatos szövetek szinehagyott színeiben, hasztalan próbálja utánozni emberi iparkodás. A fák lehulló levelei s a fák alatt felgyűlő avar, a vörösnek, sárgának, zöldnek és fehérnek ezerféle árnyalatát mutatják. Az ősz hervadása versenyre kél a nyár szinpompájával, mig az Ízléstelen tél egyforma fehérre nem meszeli az egész természetet. Itt e fák alatt az elmúlás csak új ébredéssel biztató álom. A természet szelíden dajkáló ölében édesebb a nyugalom. Nem háborit a földi zaj, sem a halál mezején építkezni akaró újabb nemzedék.

Igaz, ez igénytelen sírok nem takarnak nagynevű embereket. De e hirnélküli sirok fölött eszembe jut mindég Grey Tamás örökszép elegiája a falusi temetőről, melyben a nagy angol költő oly hatalmas hantovábbá kis térben és súlyban nagy értéket képviselnek, végre mert egyszerű testek (elemek) lévén, mindenhol egyenlők; a Kárpátok aranya ugyanaz a mi az Ural- hegyeké, vagy Ausztráliáé.

Ugyanez ok áll arra nézve is, ha fényűzésre való fordításukat tekintjük ; mert az ember, az élet lényeges és mindennapi szükségleteinek megszerzésével járó gon dók mellett, állandóan foglalkozott és foglalkozik a jelenben is, az élet kellemessé tételével úgy, mint a test felékesítésével. Ha kutatjuk mily tulajdonokkal kell az egyes tárgyaknak birniok, hogy az emberek által kitüntetve, ékszerül használtassanak: úgy mi hamar észreveszszük, miszerint ritka előjövetelük mellett, szép külsejük, színük és fenyők azon tulajdonok, melyek őket keresettekké és kiválóan kedveitekké teszik. A szemek ezen hiú érzéki szervek csak fényt és csillogást keresnek. Megtalálja pedig ezt a szem az aranyon és ezüstön kívül különösen azon anyagokban, melyeket drága köveknek nevezünk. A drága kövek ugyan legnagyobb részt ásványok, hanem ásványfele vagy jobban mondva élőlények által készített szervetlen testek is számíttatnak közéjük, mint a borostyánkő, a korai és a nemes gyöngy.

Már Strábónál olvassuk, hogy az indiaiak a legrégibb időkben magokat arany nyal és drágakövekkel, smaragdok, beryl lek és rubinokkal ékesítették. Hómérnál pedig a többek közt olvassuk, hogy a leánykérő Eurymachos Pénelopénak egy, aranyból művészileg készített s világos borostyánkövekkel kirakott nyaklánczot ajándékozott. Ugyancsak Homér mondja Hera öltözetét leírva, hogy felöltötte övét s fülébe akasztotta drága kövekkel ékes függőjét. Aris toteles müvében pedig már több drága kőnek neve is említtetik,

Nem kevesebb becsben állottak a dr

gon zengi a mezei hantok alatt szendergő munkás élet erényeinek emlékét a nagy világ fényes nagyságai ellenében. Ezeknek a névteleneknek is küzdés volt az élet. Nemcsak a nagyvilág színpadán terem a lélek és szív nagysága. A vidék elrejtett élete is teljes heroismussal, küzdelemmel, s a ki tisztességgel megharczolta harczát, méltó a' becsülésre, bár a feledés legsűrűbb fátyola takarja is jeltelen sírját. Mennyi érzést, törekvést, küzdést, szenvedést takarnak a halál eme keskeny barázdái. Az elpusztult keresztek és fej fák alatt mennyi élet enyészik. Csak a nyugalom közös mindannyival és a feledés!

Vácz temetői sem őriznek országos neveket. De azért szívesen tarlózom az emlékezet virágait nekem ismerős sírjain. Érdekkel olvasom a régi Vácz letűnt nemzedékének kőbe vésett névsorátsaz időnk kel németből magyarra váló siriratát. Híven elmondják, mint lett Vácz német városból magyarrá. A város felső végén legegyszerűbb a temető. Felekezet szerint három felé vannak a halálban elkülönítve az életben együtt élt emberek. Az elsőbe, a város felső végének lakói közé oda tévedt az életnek egy-egy vándora, ki ide tért megnyugodni uttalan utjából. Sziné- szek voltak s sirjokon halottak napjára mindég kizöldül a kegyelet koszorúja. De a temető felső végén ott van még elfeledve egy régi színész sir a forradalom előtti időkből. Sírkövéről lesöpörte nevét az idő. Lakójára sem gondol az újabb nemzedékből senki.

A középvárosi temetőben van a város legelőkelőbbjeinek nyugvó helye. Ez már egészen nagyvárosias. Sírkő, sírkő mellett híven őrzi egy-egy patrícius családunk egymást követő nemzedékének rendét. Két fakeresztnél szoktam itt leginkább elgondolkozni. Az egyik alatt nyugszik a mi nevető bölcsünk, ki sirba vitte halála titkát. Rejtély volt., maga mig élt, rejtély maradt halála is. Örökös mosolylyal ajkáu fegyverezte le az élet százféle keservét. Élczeinek sziporkái mint valami görögtüz pattogtak sorsának nehéz éjszakáján. Még a halálba is vigan ment egy tizenhárraas társaságban átpokarazott éj után. Mintha most is látnám derült vonásait. Arczárói az orvos bonezoló kése sem tudta lehántani a mosolyt, melylyel a koporsóból is visz- szanevetett reánk.

A másik fakereszt alatt közös barátunk nyugszik, kit férfikora delén, váratlanul hivott el körünkből a halál. Ennek életébe is belejátszott a tizenhármas szám babonája. Tizenharmadiknak jött el közös ebé dünkhöz s tizenharmad napra reá ott feküdt a ravatalon. Vele mennyi nagy terv és mennyi remény szállott a sirba. Maga volt a törekvés és szorgalom. Városunknak, melyet második hazájának vallott, igazi barátja. Épp akkor ragadta el a halál, midőn tetté akarta váltani terveit. Es mind ennek ily váratlanul lön vége. A mohón szedett tudományt és térre vágyó tetterőt örökre bezárta sirjának keskeny öle. De barátai emlékezete ott virraszt hantjain. Oh nyugodj csendesen korán elköltözött barátunk ! Az a baráti kör, melyet oly szorosra fűztél, híven őrzi nevedet, s ha néha Összejövünk, mintha ott

kövek a rómaiaknál sem. Érdekesek azon adatok, melyeket Plinius korának szokásaira s fényűzéseire vonatkozólag önmaga jegyzett fel. „Mi — úgymond — egy tömeg drágakőből iszunk és ivóedényeket smaragdokból állítunk össze.“ Még a huros hangszerek és a lábbeliek is drága kövekkel díszítettek. Nagy Constantin volt állítólag az első, ki koronáját drágakövekkel ékesítette, mely szokás napjainkban is dívik. Mennyire harapódzott el már a mi korunkban a hiúság hajhászása, legjobban bizonyítja azon tapasztalat, miszerint napjainkban csaknem minden ember arany óralánezot visel, ha mindjárt rézből van is, s gyémánt kövü fülbevalót, habár üvegből is.

Ha az itt említett szempontokból nem is, de az emberiség általános hasznát tekintve nagy jelentőségűek a természetnek azon anyagai is, melyeket ugyan drágáknak nem, de czéljokat tekintve, értékeseknek mégis mondhatunk. Vájjon ki irigyelhetné az ember sorsát, ha arany nyal és drágakövekkel eziezomázva, a szabad ég alatt kellene tűrnie az idő viszontagságait. Vagy talán aranyból, ezüstből és drágakövekből építse az ember hajlékát is. Tud- tunkkal ez átvitt értelemben már minden hatóságot jelent, midőn például mondjuk, hogy elefántcsontból való torony és Mária aranyház, de a valóságban ilyen nem létezik.

A középkor utolsó és az újkor első századaira esik az ablak-üveg általánosabb alkalmazása. A XIV—XV. századig a házak ablakai olajozott papír-, szarulemez-, kendők- stb.-vel voltak berakva. Hogy mennyiben fontosabb mindezeknél az üveg, könnyű elgondolni, ha tudjuk, hogy az előbbi anyagok mellett a lakások éppen az éltető eP’"ék legfőbbikétől a napfény- volta1 -tva. Ma már a legszegévolna szellemed láttatlanul is közöttünk! És ott lészen ezután is mig emlékezni fog szivünk !

De a legnevezetesebb sirokat az alsó temetőben találjuk. E temető előtt ott van a nagyhid, a koldusok állandó tanyája, kik alamizsnát kérnek a szent irgalom nevében. A hid faláról régi kőszentek tekintenek le reánk. Ezek tagjait is bénákká és csonkákká koptatta az idő, és mintha ők is kérnék az irgalmat, hogy ha már oda állitolta őket egy század előtt egy kanonok bőkezű áldozata, ne hagyja őket ily könnyelműen elpusztulni a hálátlan ivadék. De kérésüket nem veszi észre senki ! Vácz ez egyetlen műemléke napról- napra pusztul, pedig egy kőfaragó nem valami nagy áron hozná rendbe a rajtuk ütött sebeket. De hol vau aki meghallja kérésüket ?

Benn a temetőben mindjárt elől van egy újon ásott sir. Sok reménynyel kezdett, de be nem végzett élet határdombja. Ifjú élet romja temetve alant. Kedves barátunk, mi, akik láttuk gyenge szervezetedet mint fojtogatta éveken át a halál, kétszeresen át- érezzük földi pályád szomorú sorsát. Ismerjük érdemeidet becsüljük törekvésidet, melyeket be nem válthattál. De épp ezért nem szeretjük ha hamis fényt hintenek sírodra és hirdetik rólad azt, a mi lenni nem is akartál. A reklám nagyításának nincs helye a halottak országában, mert kihívja a bírálatot. Ez pedig csak maradjon nekünk élőknek az osztályrészünk, tied meg legyen a békítő nyugalom és csendes megemlékezés, melyet ne háborítson földi hiúság.

A másik sir is érdekes. Ez az akadémia nagy örökhagyójáé. Szerény fehér kőoszlop rajta az akadémiának cseppet sem akadémikus feliratával, s nemzeti szalagos konvenczionális koszorújával. Sötétben áll magánosán a sir, nem gyúl meg rajta a kegyelet mécse. Nincs ki reá emlékeznék. Kietlen életnek, szomorú végzetnek, rideg emléke. Lakójának vagyon gyűjtésben átkuporgott életét önkeze oltá ki. A dúsgazdagságban tantalusi kínokat szenvedett, mert a szív melege nélkül mit ér a vagyon, gazdagság és zsugoriság. így lön a vége hasonló azéhoz, a ki vagyonát elpazalva rázza le magáról az élet terhét. A szélsőségek találkoznak. Csak egyszer nyílott meg e halott szive, midőn élete végén visz- szaemlékezett arra, a kit gyermekkorában örökbe fogadott, de aztán elfelejtett. És a megemlékezésen sem volt áldás, mert e váratlan örökséghez jutott ifjú nőt csak hamar elragadta a halál. Mintha titkos átok ült volna az összezsugorgott vagyonon. Legyen ez tanúság azoknak, a kiknek szivét elölte a kapzsiság harpagoni szenvedélye. Mit ér az élet minden vagyona szeretet nélkül?

Milyen ellentét ezzel az a főpap, kinek hamvait takarja az a gothikus siri kápolna. A kápolna oltárán ott van Jézus szive és e szobor ezúttal valóban egy nemes szív hamva fölött inti a szeretet törvényére a hívőt. E boldogult főpap megmutatta, hogy megfér együtt a szeretet és takarékosság, jótékonyság és lemondás. Követte az irás szavát: ne tudja bal kezed mit ád a jobb. Szegénységén nem hivalgott a zsugorgó

nyebb ember is üvegtáblákkal védi házát, szobáit a hideg, a szél, a por, szóval az idő viszontagságai ellen.

Azt hiszem tisztelt olvasóim mindnyájan meg vannak győződve az üveg rendkívüli fontosságáról. A népek haladásában a természettudományok egyik eszközének az üvegnek kiváló szerep jutott. A Bacon, Jansen, Ehrenberg által föltalált, illetőleg tökéletesített nagyítók, az élet- s orvostan, nemkülönben a növény- és. ásványtan ezen megbecsülhetetlen műszerei megismertetnek minket a kisvilágok csodaszerü tüneményeivel, föltárják előttünk a. szervezet legapróbb részleteinek titkait és megrnagya- gyarázván e kis részletek fontosságát s működési körét, a természettudományokat örökbecsű ismeretekkel gyarapítják, a miket azután a kutató ész az emberiség javára fordít és fölhasznál. Míg a messze- látók üveglencséi segítségével meghatározzuk az égi testeknek a földtől való távolságát, pályáját és keringési idejét, — addig Bunsen és Kirchhoff üveghasábjaival, napunk és a többi állócsillagok alkotórészeit tanuljuk megismerni. A chemikus kémlelő csövei, a chemiát biztos, szilárd alapokra j fektették és ez által e tudomány az emberiség valóságos jóltevőjévé vált. Végre a j XIX. század találmányai: a reflectorok, az achromatikus microscopok, a photogra- pliia, a spectroscop stb., a tudomány ezen i megbecsülhetetlen eszközei, mind az üveg j diadalát hirdetik.

De hagyjuk el a tudományos színvonalat s maradjunk a mindennapiság szerény keretén belül és ismét az üveggel találkozunk, mint alkalmas, mint nélkülözhetetlen eszközzel. Az üvegtábla megvédi kedves házi tűzhelyünket a hideg szelek s az általa fölkavart portól, a tél dermesztő hidegétől; de a kellemektől nem foszt meg minket, átbocsájtja a napsugarakat