Váczi Hirlap, 1887 (1. évfolyam, 2-26. szám)

1887-10-16 / 16. szám

Vácz, 1887.

Október hó 16.

¥ÁCZI HÍRLAP.

lőtt uralkodik, összegyülekezési helye. Hosszú utat kellene akkor még megtennünk, hogy csillagrendszerünkben a [ világosság középpontjához és hazájához juthassunk. Mi csak közép teremtmények valánk a sötét Saturnusz (azt akarja mondani : az emberektől legtávolabb eső égitestek) és a könnyed napfény között. Akkor legalább nem kellene szükségképen elfogadnunk azt a nézetet, hogy az embereknek az összes égi testeken keresztül kell vándorolniok. Mert mindegyik égi test a maga lakóit a legrövidebb utón az Isten által számukra szükségesnek talált fokozatokon egyenesen a napba küldhetné. A hold a megújhodás paradicsoma lehetne, a hol a földről és más égi testekről jövő lények tisztább légkörben, a béke ligetében és társaságban élve a fönsőbb világosság látására előkészíttetnek.“ Mindazonáltal Herder is kénytelen bevallani: „Nincsenek — úgy mond — aranyszárnyaim, hogy csillagról csillagra repülve megmondjam nekik, miszerint a mi napunk is egy nagyobb nap körül forog, hogy a teremtésben minden mily szép összhangzatban van, melyben napok és földek kimérve, összeszámlálva és összeegyeztetve oly szépen lebegtek, melyek lakóinak sorsa és élete is bizonyára sokkal magasabb fokban érvényesül. Oh, mily nagy s mily szép az a ház, melyben Teremtőm engem létre hozott! Szép nappal és szép éjjel; itt és ott napok-, holdak- és csillagok látványa! Utam a mindenség pályája, azonfölül nekem szórja fényét az utolsó csillag is, nekem csendül meg a csillagok harmóniája szellemi hangokon. De ah, barátom, mindez csak puszta ábránd, sejtelem és félhomály lelkünk és szivünk vallásának, vagyis a keresztény vallásnak hasonlíthatatlanul tisztább és fenségesebb világosságával szemben.“

De legyen elég Herderből is ennyi. Hiszen az eddig mondottakból is világosan látható, hogy Herder szintén elégtelennek tartja nemcsak a lélekvándorlás különböző nemeinek hypothesised, hanem a csupán íilosofáló eljárást is e tárgyban és szükségét érzi annak, hogy a vallásban keressen magának segítséget.

5. Jakobi Henrik Frigyes (1743—1817.) íilosofiai álláspontja némileg megegyezik Leibhitzével, de sok tekintetben, rokon Kantéval is. Jakobi szerint minden emberi tudás a hitből és a kinyilatkoztatásból ered. „Szerninte“ — mondja Stöckl — „miként az érzék által az érzékit érezzük, úgy megvagyon bennünk az érzékfölöttinek érzelme is. Érezzük, hogy van egy személyes Isten; érezzük, hogy szabad akaratnak lennie kell, hogy erkölcsi törvény van stb. Ezen érzelem félreismerhetetlenül nyilatkozik bennünk s bizonyossága közvetetlen annyira, hogy nemcsak ssmmiféle bizonyítékra nincsen szüksége, hanem ugyanazért ki is zár minden bizonyítékot. És az érzékfölöttinek, az isteninek az érzelem által való ezen megragadása és föntartása képezi a hitet, mert oly vélelem ez, mely nem észokokból fejlődik. Az ember tehát hagyja el a tudomány álláspontját és helyezkedjék az értelemben gyökerező hit álláspontjára. Csak így juthat el az

rok számára. Azon hetek alatt, melyekben Oszkár magánosán úgy ült legódonabb pompájú szobájában, mint a múlt kor elbusult szelleme, édes felesége mindennapi vendége volt e ligetnek. Véletlenül mindig ; ama fasorba tévedt, és ott véletlenül min- i dig egy fiatal ember várt reá, kinek nem volt czimere és birtoka, de még háza és bútora sem, nem fogata, selyme és ezüstje, hanem mindössze is csak igen igen szerény hivatala.

Igaz, hogy ezen kívül rendelkezett igen életvidám piros arczczal, délezeg termettel, tüzes szemmel és bíbor ajakkal.

Hanern ezen nem botránkozott meg senki. Értem a véletlen találkozáson. Mert az őszi lomb már hulladozott, és a liget e táján már vasárnap is alig járt ember.

Azért hát Jenő egészen zavartalanul magyarázgathatta Vilmának, hogy a theória a végzetről oly bot, melynek, ha azon végét ragadja meg az ember, melyet reá emelnek, bátor kezében oly tengelylyé válhatik, mely körül nem csak nézeteinek rendszere, hanem még az események rende is egészen új forgást kezdhet.

A magyarázatnak nem lett ugyan rögtön sikere, mert atyai tekintély és gyermeki kegyelet még egy ideig a maguk részére billentették a mérleget; hanem hát aczélon is csak azért fog később a delej ereje, hogy aztán annál erélyesebb és állandó legyen a hatás. El nem maradt pedig, mert egyszer csak nem utazott Vilma többé vissza férjéhez, hanem — váló pert kezdett.

Ezzel természetesen ő diadalmaskodott atyja akaratán, mert ami a per folytában napfényre került, azt az öreg L—nek volt oka restelni.

A visszatérő tavaszi nap bámulva látta,

I

ember egy világfölötti Isten ismeretére és minden más eszme realitása felől meggyőződésre : — és egyedül ez a valódi ismeret. Ugyanazért a bölcselet lényegi- tég hitbölcselet.“ Az ember Isten képmását hordja magában, vagyis midőn Isten az embert az Isten fiának képmására teremtette, ugyanakkor az Istennel való egyesülésre és Istennek lakásául is teremtette őt. Azért lett az Isten is emberré, hogy az embert újólag az isteni teremtés részesévé tegye és hogy az Isten ismét lakozhassék benne.

Továbbá ezt tanítja Jakobi: „A kereszténység vallása isten-tisztelet, az erény gyakorlása, mely arra tanít bennünket, hogy istenes élet által Istennel bensőleg egyesüljünk és hogy valamint erkölcsiség nélkül nincsen vallás: úgy vallásosság nélkül isteni béke sem lehetséges. A Szentlélek ereje által létesült újjászületés csodájának tanítmánya a kereszténységet minden más vallás fölé emeli. A vallás az isteninek megnyilatkozása az emberben a szó és tett ereje által. Az újjászületés mértéke teljesen bennünk (hitünkben, Isten iránt való odaadásunkban) fekszik. Krisztusnak emberiségi ténye a megnyilatkozott ideális emberi természet, Krisztus minden embernek legfönségesebb példányképe stb.“ Ez tehát magában foglalja azt, mi a kereszténység, következőleg halhatatlanságunk is, az emberre nézve.

(Folyt, köv.)

A szépségről.

(Csevegés.)

„A szépség gyenge rózsája Múló fényt ruház rád,

Ha csak az érdem hozzája Oly virágot nem ád,

Melyet akkor is becsülnek Ha orczádra ránezok ülnek.“ Kis János.

Nincsen fogalom, nincsen eszme, mely többször lett volna tudományos vita tárgya, s melyet az ó-kor hét görög bölcsétől kezdve Kantig és Herbartig jobban törekedtek volna a bölcsészek meghatározni, mint a szépséget.

Némelyek megvetették a természet szépségeit s egyedül a szellemet, az eszmét mondották szépnek ; mások elvetvén az eszménységet, a reális világban vélték feltalálni a szépnek megtestesülését. Némelyek a művészetet csupán eszményítésnek, mások csak a természet utánzásának állították, de vajmi kevesen találkoztak, kik a szélsőségektől óvakodva, a szépnek eszméjét lélektani alapon magyarázták s a tulajdonképeni szépet a lélekben, az erkölcsi jóban, a sziv-nemességben keresték volna.

S valóban, ha végig tekintünk Plátó és Aristotelestől kezdve korunkig mindazokon, kik a szép fogalmának meghatározásával foglalkoztak, nevetnünk kell az aesthetihogy nélküle nem csak virág fakad, hanem még gyümölcs is érik: Vilma és Jenő reményének fáján is megérett — a házasság.

Nem volt tiltott gyümölcs. Az emberek szemmeresztve és fejcsóválva újságolták egymásnak, hogy Oszkárt és Vilmát úgy választották el, hogy mindketten újra házasságra léphetnek.

A balgaságból kötött szerencsétlen frigyek lánczain nem tágít ugyan a codex rendelkezése, hanem hogy kényszer ne tehessen szivet boldogtalanná, arról mégis tesz.

Az öreg L . . . . aranyos Vilmája sem lett azzá : Jenő boldog nőt szorított keblére.

És Oszkár ?

Arczárói most sem olvassz le semmit; oly álarcz, mint eddig volt. Csak beeset- tebb és halványabb, hanem szive titkából nem árult el egy sóhajtásnyit sem.

Az emberek meg sem ütköztek rajta; mindig komoly, higgadt embernek ismerték ; majd leküzdi magában e kellemetlen incidens felett boszuját vagy bánatát, azután — nő van a világon, ki méltóbb lesz szerencséjére mint Vilma.

Oszkár pedig ezalatt igy gondolkodott: az első balsikerű kísérlet a szív legmélyebbjéig sebzett; egy másik megtörné e szivet. Kár lenne pedig női szeszély zátonyán mennie tönkre.

És éli komoran magánya örömtelen napjait . . .

Leányok, őszinték legyetek! A hazugul kimondott, „szeretlek“ nem csak benneteket tehet boldogtalanná, hanem mást is. Üdve pusztulását túlélheti, elviselheti az ember; ha másét tette tönkre, hogy ad róla számot?

Hajdan azt regélték, hogy Erosz mindig

kusokat, kik azon kimondhatlant, melyet I mi szépnek nevezünk, néhány elvont szó segítségével valami fogalomba önteni törekszenek, noha tudják, hogy a ,szép‘ olyan öntünemény, mely önmaga, elvontan ugyan sohasem mutatkozik, de melynek viszfénye a teremtőnek különféle alkotásain látható és a mely oly sokféle és különnemű, mint a természet maga.

Eltekintve a művészetben nyilvánuló tragikumtól és komikumtól, s a szépségnek superlativusától, a fenségestől, két neme van a szépségnek, mely bennünket, földi lényeket érdekel. Egyik a kellem, másik a méltóság. A kel lem, mely derült hangulatú s a szeretet érzelmét gerjeszti fel bennünk, főleg a nőknek tulajdona, a méltóság a férfiúé. A kellem leginkább a szemnek szép, a méltóság ellenben a lélek itélőszéke előtt nyeri el nemesi levelét. Azért azonban ne hasonlítsuk a nő szépségét sem márványhoz, se rózsához, se liliomhoz ; a kő hideg, a rózsa, liliom elhervadnak — tehát az enyészet érzelmét keltik fel bennünk ; nem szép az, a mi c-ak a szemnek szép! valami mélyebb rejlik a szépség fogalmában, a mit inkább szivünkben érzünk, semmint kifejezni tud- nók. Valamint a méltóság és fenség kiválóan a férfi, úgy a kellem kiválóan a nő szépsége, s ezt a gondolatot mondja ki Vörösmarty is a következőkben:

„Ott az erő szépség, itt a szépség válik erővé.“

Női szépség és ártatlanság olyanok, mint a mérleg két serpenyője ; a hogyan az egyik emelkedik, úgy ereszkedik alá a másik. S ezt nagyan jól tudják a hizelgők s épen azért a nőkkel szemközt oly magasra emelik fel a szépség serpenyőjét, hogy azután a másik, tartalmával — az ártatlansággal — együtt rohamosan alá- száll. A materiális szépség tehát olyasvalami, melynek belső becse nincsen, a melynek időtartama, — miként a rózsák virágzása — rövid, melynek a háznál kevés haszna van s a mi állandó vonzalmat és szerelmet nem szül. Nemes lélek nélkül a szépség asszonyhoz hasonló, mely a lepke szárnyain csillog s kíméletlen kézzel letörülve kelletlen hamuvá leszen.

Valamint a szerencsének minden tudománya, szintúgy a szépség is csak a használat s azon mód által nyeri el a maga becsét, melylyel azt élvezzük; elferdített irány által pedig veszélylyé válik. „Kellem és szépség semmi“, úgymond Madách egyik müvében, „s mégis hányán vannak, a kik azt gondolják, hogy a szépség minden.“ A kor legyőzi a szépséget, jóság és kel lem velünk együtt síkra szállanak és a szépség benső érték hiányában olyan, mint a hamis drágakő, melyet annál nakét nyilat röpít íj járói egyszerre, és az egyszerre talált két szívnek szeretnie kell egymást. Ha javíthatnék a mythologián, azt hirdetném, hogy mindig párosán teremtik a szivet, és nincs üdv számára, míg nem lel párjára. És ha nemtők még érdemesnek tartanák nemünket arra, hogy foglalkodjanak vele, tanácsolnám, leányok- esedezzetek nekik, hogy azon szívhez jussatok, mely a tietek párjául van teremtve. — De a mythologia meghaladott álláspont, és nemtők nincsenek többé.

Azért, leányok: a házassághoz mindenekelőtt szerelem kell! Megjegyezzé, tek ! Nélküle mást szerencsétlenné tehettek, magatokat — lehet csak boldogtalanná, lehet becstelenné is.

Cserkesz Laczi.

Olga.

Még csak tizenhat éves volt Olga és már ébredező szerelme egész hevével, képzelme összes erejével varázsolá maga elé ábránd képét. Képet alkota magának, melyet szive oltárára helyezett, melyhez fűződött minden gondolata, szive minden dobbanása. Mennyi hévvel, mily szenvedéllyel raj- zolá magának a boldogságot, midőn arra gondolt : hogy kikerülve a zárdából, csendes kis otthonukban, meg fog jelenni az ifjú, kit csapongó képzeletében oly délczeg- nek, oly nemesnek feste. Mint vonult gyönge pír arczára, midőn az, szerelemről, boldogságról szólott neki. És Olga boldog volt. Az ifjú, kit felhevült lelke oly eszeményi alakban feste, kit szive mélyéből szeretett: szerelméért esdett. „Egyetlen Angyalom! Minednem! Az ég összes üdvével, boldogságával halmoz el, ha eper ajkáról csak egyszer fogom hallani azt, hogy: szeret“. S iíja esdő tekintetét Olga átszellegyobb bosszankodással dob el magától a müértő, minél nagyobb a csalás.

S mégis nincsen tulajdonság, mely nagyobb hajlammal bírna a balgaságra, mint a szépség. Az öltözői asztal azon oltár, hol az önszeretet a tükörben hasonmásának tömjénez, hol azt, mint valamely védszent képét fölékesiti, szünet nélkül odairányozván minden törekvését, hogy kecseit minél magasabb fokra emelhesse, s az idő okozta sérelmeket és hiányokat kendőzhesse, pótolhassa. A külcsín e nemű csodálatával karöltve halad az álszinhez való hajlam. Ha beáll is az előrehaladt kor — miért engednénk uralmának? Nem győzhetnők-e le? Nem tudnánk-e a fiatal kort eziezoma és ékszerek által lebilincselni ? S ime, a hol a valódiság eltűnt, ott a csalás foglal helyet. Az időnek keze letörli a virágzó szint, — s a mesterkélő kéz ismét feleleveníti azt, s a szemtelen vakmerőség az ártatlanság színeit bitorolva lép fel. Nemcsak az Urnák utálatos a kendőzött arcz, — amint mondja a szent könyv — hanem mindenkinek, a kinek ép szeme van s a ki gyűlöli a hamisat. A mi a csalódás terén — a színpadon — tetszik, a köznapi világban nevetség és megvetés tárgya s tudja minden ember, miképen nevezzük azt, ki farsangon kívül álczával jár.

A szépség hatalma azonban mindemellett nagy, s Isten, mikor az első nőt teremté, jól tudta, hogy azt elég erővel ruházta fel a kevély férfiúval szemben. Valóban igaz tehát Eötvösünknek mondása: „Nincs a természetnek veszélyesebb adománya, mint a szépség; nem, mert mulékony, mit [végre minden adományainkról elmondhatunk, de mert tudva mulé- konyságát, szólva róla, azt észre sem vesszük. Leghívebb barátnak nevezzük tükrünket, s ő megteszi kötelességét, s valahányszor hozzá fordulunk, igazat mond, csakhogy mivel azt többnyire naponként tesszük, igazságai ránk nézve elvesztik hatásukat. Hajunk egyenként őszül, lassanként redőink támadnak, s a különbség ma és tegnap között oly csekély, hogy azt észre sem vesszük, s végre oda jutunk, hogy ősz hajakkal, redőzött homlokkal, ifjabb korunk modorát tartjuk meg s nevetségessé válunk, miről nemcsak nők, de férfiak közt is elég példát hozhatnék föl.“ (Gondolatok.)

Azért tehát sokkal több gondot fordítsunk szivünk és lelkünk szépségére, mint a természetadta testi bájakra, mert a test csupán vonz, a szellem azonban fogolylyá tesz. Ékesítsük sziveinket ama nemes kendőzéssel. mely nem takar vagy hazudik, hanem a meglévőt emeli s előnyösebb világításba helyezi. Ho ezt tesszük, akkor

mült arczára emelé. Szív, mely imád, melynek minden dobbanása az esdeklőé; ajk, melyen minden kimondott szó a szerelmes nevét palástolja, mondhatott csak oly hévvel , oly igazán igent mint Olga, midőn ifjának vállára hajtá kis szőke fejét, s azon oly édesen nyugtatá. Az első csók, az a csók, mely az erekbe lángtengerré változtatja a vért; az a csók, mely szen- tebb minden eskünél: pecsételé igaz szerelmüket .........Jenő még csak utolsó szigorlatát fogja letenni szeptemberre, s azután Olga a szülőinek belegyezését kéri szerelmükhöz, áldásokat boldogságukra. Le is tette Jenő fényesen szigorlatát; dicséretesen kiállotta a legnehezebb próbát. Oh hiszen egy angyal imádkozott érette az alatt: férhetett-e kétkegés a sikerhez? Jenő megérkezte után azonnal Olga szülőihez sietett hogy az örömhírt velők közölje, s hogy elhatározását azokkal tudassa. A szülők beleegyezésüket adták, hogy Olgát mint jegyesét tekintse, azt azonban, hogy egybekelésük idejét mi rövidebb időre tüzézk: ellenezték, mert Olga még fiatal, Jenő pedig még állással nem bir: s igy egy évi várakozási időt tűztek ki. Nap-nap után — ámbár véghetetlen lassan tűnt el, s a várva várt idő mindinkább közeledett; sőt időközben Jenő is állást nyert, s most már az esküvő nap kitűzését misem akadályozta többé. Már csak néhány hét vá- lasztá el a nagy, az annyira várt naptól; és ez alatt a házban a legnagyobb sürgés készülődés. Varrónők a kelengyét varrják, himezik a szebbnél-szebb tárgyakat. Olga édes atyja .Budapestre utazott, hogy a bútokat megvásárolja, magával vivén őt is, hogy azok megvalósításában Ízlését kövesse. Minden, minden csak Olgáért és Olgának készül, még az ékszerész ezüst- műves is legszebb, legbecsesebb tárgyait