Váczi Hirlap, 1887 (1. évfolyam, 2-26. szám)
1887-08-21 / 8. szám
, t - t-rnáfai r i ü I. ÉVFOLYAM. 8. szám. VÁCZ, 1887. AUGUSZTUS 21. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési ára: helyben házhoz hordatással, vagy a vidékre postán való elküldéssel egész évre ..................................... 4} frt — kr. fél évre ........................................... » _ » negyed évre...................................... I » 54* » Egyes szára ára ÍO kr. Elárusító Deutsch M. (a városház épületében.) Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Vácz, Duna-sor 587. szára alatt. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, az előfizetési pénzek, hirdetési dijak és hirdetések. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések : sora (négy hasábos garmond sor) .......................................... 20 kr Nyilt-tér: sora :SO kr. Bélyeg- illeték : minden beigtatásnál ............................... 24) A nyugta-bélyeg külön fizetendő. Hol és mikép fásitsunk? in. Semmikép sem volna üdvös és nyugalmas dolog a szegény embernek tudnia, hogy egy ép, egészséges testű embernek a napi táplálkozására 47 8 gramm fehérnye kívántatik és hogy a legbölcsebb számítás mellett is 28 kraj- czárra van minden egyes embernek szüksége, hogy annyi élelmi czikket. összevásárolhasson, a mennyiben az egészségre megkívántaié 478szemernyi fehérnye tartalmaztatok. Mert én Istenem teremtőm, a naponkint alig 40—50 krért dolgozó családfő, négy-öttagú családjának mily utón lenne képes az orvosilag megállapított szükséges tápszereket beszerezni, mikor még az a rongyos napszám is nem mindenkor vetődik. így bizony a fehérnye helyett jól esnék még a suhantékos leves, de bizony meg a zöld kalaráb is; igaz, hogy hát biz’ ez néha-néha megmordul az üres hasban, de hát mire való a bundapálinka, mely tudvalevőleg a leghatalmasabb gyomorszeliditője a modern polgárisodásnak. Bizony, városunk szépítése és rendezése tekintetében sem vagyunk sokkal különben. Mi tűrés-tagadás, szégyen ide, szégyen oda, be kell vallanunk, hogy szegény ördögök vagyunk, a 478 gramm fehérnyét nem lehet megkövetelnünk, be kell elégednünk sok tekintetben a suhantékos leves politikájával. És én a magyar nép becsületére mondhatom, hogy igen sok becsületes, derék és minta magyar háztartásban tapasztaltam már a su- liantékos leves politikáját alkalmazva, és úgy találtam, hogy azon családokban gyomorhurutokról vajmi keveset pa- naszolkodtak, az arczok a magyar napsugártól piros-pozsgásak voltak, a kedély romlatlan, a máj ment volt a dústáplálékkal járó gyakori epeömlé- sektől,úgy egyszersmind a gonoszságtól és irigységtől is. Nekünk is kis eszközökkel kell és szabad városunk diszitésére és rendezésére gondolnunk, a 40% pótadót nem birja meg a polgárság termelő része, nem lehet tehát teljesen neki eresztett vitorlákkal hajóznunk. Azonban, ha becsületes törekvés, ha igaz, őszinte akarat, ha a közügy önzetlen meleg szeretete csak némileg is sajátunk, még csekély eszközökkel is mai időkben nagy és bámulatos dolgokat növelhetünk. Igaz ugyan, hogy szakértői munkálatokra nem spendirozha- tunk százezereket, költséges és fényes épitkezéseket nem létesíthetünk, de megmarad azon vigasztalásunk, hogy nem is csaphatnak be bennünket. Mit érnek a szegedi fényes munkálatok, ha a polgárság a roppant terhek súlya alatt kérlelhetlenül és menthetetlenül összeroskad. Az a négyezer és néhány száz forint, melyet a megye a közmunkaalapból már hónapok előtt polgármesterünk markába leszámolt, lelkiismeretes és jóakaratú ember kezében untig elegendő, hogy a külső vásártért, az általunk említett pontozatok alapján elkészítse és létesítse. / Es csodálatos, a pénz, tehát a hatalom, az eszköz a kezünkben és még sem történik semmi! A Dunapart rendezését avval az 5—6 ezer forinttal, melyet a püspök- kert, melletti utczára szántunk, szinte megvalósíthatnánk, de ezen a téren sem fog semmi sem történni. Mert hiában rugdalózunk mi az erkölcsi igazságok ellen, éppen abban fekszik az embernek szörnyű tragikuma: hogy ha egyszer az erkölcsi elvek szolgálatából kikapcsolódzik, nem lehet neki többé semmi üdvösét és áldásosat alkothatnia. így a mostani viszonyok és emberek mellett, mi törekvéseinkkel csak a pium desiderium mellett maradhatunk. Arra, hogy mi egész a Naszálba kivezető fasorokra, kisajátított szőlők helyén ültetett ligetekre és erdőkre gondoljunk, az bizony ma, midőn még a legsürgősebbektől is annyira távol vagyunk : nagyon is korai dolog. Azért, ha a Dunapar tkiépitésével és nagyvásártér rendezésével csak félig meddig is készen lehetnénk, figyelmünket csak arra kellene fordítanunk, hogy először is a „Lőház“-hoz és a „Hétkápolná“-boz, mint városunk egyik legkellemesebb pontjához, minden portól és szeméttől ment és teljes árnyékot nyújtó fasorok vezessenek. A „Hétkápolna“ környéket pedig az országúitól egész le a Duna vonalig befásitsuk. Ezt pedig azért sürgetjük a legélénkebben és mindenekelőtt, mert szerény véleményünk szerint a mi viszonyaink és a mi közigazgatási hírnevünk mellett azt is roppant szerencsénknek kellene tartanunk, ha középsorsu és szerény vagyonú polgári családok települnének le a közeli fővárosból közibünk. Ilyen sorsú és rangú polgároknak pedig nem adatott, hogy egész napokon át, távol a családi tűzhelytől, a távol hegyekben mulatozzanak és barangoljanak, ezek örülnek, ha naponta csak pár szabad órájuk is van, melyet lakásuk közelében eltölthetnek. E czélra pedig a „Hétkápolná“-nak rendkívül egészséges, hűsítő szellők által üditett környéke minden tekintetben megfelelne. Ennek rendezése, fásítása és kellő üllőhelyekkel való felszerelése a városnak csak igen csekély költségébe kerülne, következőleg gyorsan létesíthető volna. A létesítendő fásításoknál pedig, azért vagyunk az akáczáknak különös barátjai, mert az akáczafa a többinél apróbb levelei következtében más fákhoz képest sokkal kevesebb szénsavat választ el, igy kigőzölgése nem oly veszedelmes, mint más fáké. Intő például szolgálhat e tekintetben Esztergom, hol a sok vadgesztenye egész lázassá teszi a város levegőjét, és a pesti városliget platánligete, melynek kiáíliatlan gőzkörétől tovamenekülni igyekszik a sétáló közönség. Hozzájárul, hogy a nagy, széles levelű fák között temérdek por és szemét akad fönn és igy a kórbacillusok telepeül is szolgálnak. Végül, a mi nálunk a legfőbb, akácza van elegendő és igen gyorsan fogamszik és szaporán nő. G-ahnamázsálási miseriák. Városunk jogbérletei közül az „Arany Koronát“ az alvárosi féléves úrbéri korcsmát és a gabna mázsálás kötelezettségét múlt szerdán (aug. 17-én) adta ki bérbe a Ä „Yáczi Hirlap“ íárczája, A nők helyzete a classikus hajdankorban s napjainkban. — Karczolat. — (Vége.) Oh hány eset van arra napjainkban, 1 hogy valósággal a mamák udvarolnak leányok leendő vőlegényének, hogy valahogy férjhez adhassák a megcsípett vőlegénynek. 1 Hány eset van arra is, hogy a lányoknak u udvarló fiatal emberre meg a még kissé h fiatalabb mamák kötik reá magukat s a szegény leány észrevétlenül pártában marad? De ezen esetnek az ellenkezője sem (I hallatlan korunkban: hogy t. i. a mamák egy ideig maguknak udvaroltatnak s végre az udvarlónak lányokat adják nőül. E három specialitásról az ókoriak aligha tudtak valamit! Minthogy az ókori apák leányaikat a vő legényeknek csak kisebb-nagyobb összegéit vagy értékes tárgyakért adták el; természetes, hogy oly apa, kinek több leánya volt egész kapitálissal rendelkezett, hej le büszke volt az ilyen családapa. Szinte látom, mint sóhajt titokban néhány \—5 lánynyal biró apa, szinte hallom, hogy nondogatja magában : „Be kár, hogy kiment iivatból ez a jó szokás, lám . . . lám, négis csak voll, eszük a régieknek!“ De, hogy a hölgyek mit szólnának az ilyen lelketlen, s az emberi méltóságot oly nagy mértékben lealacsonyító lélekvásárláshoz, azt könnyű eltalálni?! . . . Hej be leszállna akkor a fiatal emberek agiója! De, hogy a leány világból csak az imént is oly any- nyira elsötétült borús képek egy kissé élénkebbekké váljanak, végül egy kis vi- gabb hátteret is fostok ide, s hogy a kép teljesebb legyen még keretbe is teszem és pedig az agglegények kontójára! Észrevették t. hölgyeim, hogy a nők nevelése illetve szándékos nem nevelése, teljesen oda czélzott, hogy azoknak, plane az ó-kori apák felfogása szerint, — okvetlenül férjhez kellett menniük, s kimondták, miszerint a leány, ha férjhez nem megy, olyan mint a gyenge rózsatő karó nélkül; pardon ne, az ókoriak a nőket nem rózsatővel, hanem csak karóra szoruló fiatal fával hasonliták Össze, a kevésbbé szép „karó“ szót e szép „rózsatő“ szóval én a magam szakállamra helyesbbítettem — ép azért törvényrendeletté vált, hogy minden lány férjhez menjen s az aggszüzek kevésbe, sőt semmibe sem vétessenek. Ugy e hölgyeim ez eddig még kevésbbé volt érdekes s épen nem szolgált valami vig háttérül. * De most jön a java! A férfi pedig — szól folytatólag a törvény szava — ki meg nem nős ü 1 s a v i 1 á g c s u f j ára agglegényeskedni merész k e d i k, legye n m i n d e n k i s z eméhen gúnytárgy s fizesse a tőle kitelhető legnagyobb adót! Ugy-e hölgyeim, most már kegyetek is azt mondják, amit elébb az apa mondott ! Mégis csak volt szivök s eszök a régieknek. Fiat applicatio! „Barátnőm mit szólsz ehhez? Nem geni- alis felfogásra valló törvény volt ez a régieknél?!“ — mondja majd egyik másik kis lány — ilyet, de még százszor szigorúbbat kellene hozni azokra a csúf agglegényekre, kik azt hiszik: eleget tettek honfiúi kötelességeiknek, ha életüket, mint valami magános veréb, eltengetik vagy 50 évig s aztán abban a tudatban, hogy eleget éltek, élveztek s hogy úgy sincs aki sirassa s gyászolja áhlástalan életüket — neki adják magukat a dolce far mentenek s a folyó ügyeknek ... s ha ezen monoton életet megunták . . . akkor a sok öröm után a halál angyalának dermesztő csók jára várnak s szerintük nyugodtan halnak meg! Hallják agglegény uraimék, ez a kis lány nagyszerűen beszél, s én is pártjára állok! Azt mondjátok agglegény uraim, hogy nyugodtan haltok meg?! Engedjétek meg, azt én nem hiszem! Most csak könnyen vagytok, s mint a pille a virágról virágra szálltok, — de lesz ám ez majd máskép is! Eltekintve attól, hogy a családi boldogság édenét csak híréből ismeritek, ez még nem minden, de ha majd a hazara áldást nem hozó életetek alkonya közéig . . . akkor . . . csak akkor fogjátok tudni, mit tesz az . . . nem bírni egy odaadó, hű nővel, egypár hálás s még a beteg apa arczára is derült, rámosolygó gyermekkel. . . . kik a szeretet határt nem ismerő, önfeláldozó buzgalmával virasztanak kórágyatok fölött . . . kik arczotoki'ól minden gondolatot leleső figyelemmel kisérik minden mozdulataitokat, . . . nem bírni szerető, angyali nővel, vagy gyermekkel, ki örökre lehunyni készülő szemeteket befogja. Nagy gondolat ez barátim, semmint dinom-dá- nomságtok napjaiban ezt megérthetnétek. Annyira aggasztó gondolat ez, hogy még azokat is, kiknek már nem áll hatalmokban ezen segíteni s kiknek a mondottak felett támadt reflexiók okozta nem egyszer nagyon is elkomoritó gondolatok közt, jól esik magukat igy vigasztalniok: „Az emberiség küzdve kívánja, hogy némelyek önfeláldozása talaján teremjen meg mások boldogsága“ — mondom még azokat is jól megpróbálja! Végül gondoljátok meg agglegények azt, hogy ti nem támadtok fel gyermekeitekben, mint a mesebeli phxőnrx-madár, mely feltámad hamvaiból; de igenis elvesztek s feledésbe mentek, mint a tiszavirág! Tehát a régiek igen helyesen cselekedtek, hogy igy bántak el az agglegényekkel s nem is valami alapos filozófia kell annak megértésére, miért nyúltak ily túlszigorú eszközhöz, hiszen nem is tehettek másként, mert akkor még az emberiség csecsemő-
