Váczi Hirlap, 1887 (1. évfolyam, 2-26. szám)

1887-10-02 / 14. szám

Október hó 2 Vácz, 1887. megállapította. Azoknak, kik a philoso- phia érveivel a halhatatlanság hitére vo­natkozólag behatóbban akarnak megis- | merkedni, melegen ajánljuk I)r> Hoff­mann Ferencz philosophiai munkáinak különösen VIII. kötetét, mi itt csak a leglényegesebb dolgokra szorítkozhatunk. 1. Leibnitz Vilmos Gottfried, (1 G4(» — 1716.) Spinozának, az újabb pantheismus megállapítójának, leghevesebb ellenfele, halhatatlanságtanát az embernek, mint egyes egyednek, mint értelemmel fölru­házott monadnak, személyiségére ala­pítja; azután igy szól: „Minden monad, erő, lényeg, testtel biró lélek vagy lé­lekkel biró test megsemmisíthetetlen, hál­ái hatatlan. Minthogy pedig az ember nem öntudatlan, hanem öntudatra emelkedett középponti monad, tehát mint morális lény személyiség és természetes halhatatlan sága, melyet az összes alsóbb rendű mo- nadokkal közösen bír, egyúttal személyes és morális halhatatlanság, mely a földi léten túl a végtelenségbe terjed.“ — „A természetben csak látszólagos ugrások vannak, nem pedig valódiak; mindenütt inkább közbeeső lényeket találunk. Az ember is közbeeső lény, noha viszonyla- ' gosan magasabb fokban. Minthogy pedig legmagasabb s igy utolsó fokozat nin­csen. a lények fokozati sorának magasabb szellemi lények rendjéhez kell emelkednie. Ennek fölvevését a kontinuitás (az össze­függés, tartósság, határosság vagy csat- lakozottság) törvénye követeli meg, ha mindjárt az ember szellemi látókörét felül is múlja. Az embernél magasabb nemű lények nem esnek a világos megismerés körébe. Az analogda törvénye szerint eze­ket tökéletesebb individuumoknak, fino­mabb szervezetű lényeknek, áttetszőbb testtel biró, magasabb rendű szellemek­nek kell tartanunk s zseniknek nevez­hetjük. Lehetséges, hogy az ember földi ( élete után szintén ilyen szellem lesz és folytonosan magasabb átalakulásokban egyre nagyobb s nagyobb tökéletességre tör. A zseniket is mint közép lényeket jelölhetjük meg az ember és istenség kö­zött.“ Az escliatologiában (az utolsó dolgok­Í ról szóló tanban) így nyilatkozik Leibnitz : „Nem szeretem azon tanokat, melyek Isten jóságát rosszúl értelmezik . . . Nem szeretem a tragikus fejleményeket, me­I lyekben minden kizárólag a mélységbe zuhan alá; mindenkit boldognak szeret­nék tudni s megvallom, e tekintetben Originessel tartok, ki a pokoli büntetések végtelenségét elvetette és az összes el­bukott teremtmények ujrasztiletését taní­totta.“ (Folyt, köv.) Mert nagyon szeretett , . . A lealkonyodó nap utolsó sugarát vétó a bérczekre ... az esti szellő lanyhán rin- gatá a fák dús lombjait, melyek egymás fülé borulva, mély fájdalomról sugdosának. — Az erdő, mely naponta ezer és ezer tarka tollú énekes hangjától visszhangzik, csendes egyhangúságban nyugszik . . . Min­den csendes . . . minden oly kihalt, oly bús, mint a ravatalt körül állók arczai . . . csak egy füiemiile zengi még bús melódiáját ; oly bánatosan, oly szomorúan nyögdéeseli esti imáját, mintha elvesztett párját si­ratná . . . Végre az is elhal ; piczi szive tesei által gondozott templom története is egyike a legérdekesebb legendáknak. A szent szűz hires lorettoi kápolnáját, 1291. május 10 én éjjel ide tették le Szentföldről hoztukban az angyalok, s csak 1294. decz. 10-én éjjel vitték azok odább, mai helyére, Lorettoba. E csoda hirére Dal- mátia akkori bánja, gróf Frangepán Miklós hiteles embereket küldött Palesztinába, Na- zaretbe, hogy meggyőződjön, vajon az igy mesés utón idejött és eltűnt kápolna, azo­nos-e a Názáretből hir szerént nyom nélkül elveszett kápolnával. Midőn erről meggyő­ződött, épitteté a mai templomot, egyszerit falaival, a tengerészek patronájának, a szent szűznek tiszteletére. És azóta mesz- sze távolból ide zarándokol a tengerek vi­haredzett népe. Es ha valamely vészből megszabadult, kegyelettel akasztja a tem­plom falára, a római votiva táblák mód­jára, a kiállott vihart ábrázoló képet. A tengeri veszedelmek borzalmas jeleneteit, tört árboczokat, tépett vitorlákat, sülyedő hajókat, s bősz fergetegek dulását látni e képeken ; de a villámos felhőkből kikelve, ott mosolyog mindegyiken a viharokban oltal­mazó boldogságos szűz, kihez már a kö­zépkori hymnus Írója zengette: „Ave ma­ria stella.“ A templom csodatevő oltár­képét 1367-ben V. Orbán pápa küldötte s a hagyomány szerint Lukács evangélista festette cédrusfára. Mária s a Jézus gyer­mek fején nehéz arany korona van. Ezt a vatikáni káptalan küldötte 1709-ben, és ekkor három napi koronázási ünnepet ült Fiume városa és vidéke. Az oltár ezüst gyertyatartóit I. lupét áldozta török győ­zelmei emlékére. Az oltár hátamügött egy márvány kandallón öröklámpa félhomályá­VÁ C Z I repedt tán meg a mélabús hangokra, me­lyeket egy haldokló végső tiszteletére zen­gett oly búsan, oly fájdalmasan . . . Csendes kis falucska végén lakolt az öreg számadó már évek óta, mindenki csak az „öreg István bácsi“ néven hívta őt. Szeretett élete párját már régen temeté el, s talán maga is már régen utána köl­tözött volna, ha egy szelíd angyal, ki gyermeteg ajkain folyton imát rebege édes anyjáért — nem köti a rideg földi léthez. Nem, neki nem szabad meghalnia, neki élnie kell gyermekéért; s olykor még örült is az életnek, mert életét, meUet a terhes aggkor minden örömétől megfosztott, kel lemessé tette viruló leánya : „Boriskája.“ Hányszor elnézte boldogabb perczeiben a jó öreg Boriskáját, kiben szeretett felesége minden erényét, minden kellemét kifejlődni látta. Szorgos, takaros kis leány volt, ki öreg atyjának minden vágyát, minden óhaját a legnagyobb figyelemmel lesé. Örült, tapsolt midőn édes apjának valami­ben öröme telt, vigasztalta, ha elbúsult, és gondolatokba mélyedett. — Az öreg elvégezve mindennapi dolgait, haza tért, hogy kedvencze körében, néhány perczet elbeszélgessen, azután pedig nyugalomra hajtsa fejét. Az estharangszó már rég elhangzott, ez­rek ajkáról buzgó ima röppent az ég Urához ; a faluban minden csendes, mindenki aludni ment már, csak az Öreg István bácsi Boris­kája néz merőn a távolba. Olykor olykor, mély sóhaj tör ki kebléből, ajkai oly bá­natosan nyílnak meg : „Istenem ! miért is marad ma Jani oly soká. Máskor alig kezd alkonyodéi, már itt van . . . Oh ha baj érte volna!“ Es Boriska a legaggasztóbb gondolatokba merülve, remény és félelem között folyton a távol erdőre szegzi tekin­tetét. „Az elmúlt héten is három napig maradt el ; és mily hideg volt hozzám, mily hide­gen búcsúzott. Ha tudnám, hogy ... de nem, az nem lehet, ő nem lehet hűtlen . . . Nagy ég 1 ne engedj ily gondolatokra jön­nöm, bűnt követek, ha a gondolatot hitté érlelem . . . De mikor annyira aggaszt valami, titkos érzelem bántja lelkemet. Oh ez nem jó jel . . . A „Gönczöl szekere“ már magasra emelkedett az égbolton, midőn a merengő füleit a távolból fuvola hangok érinték. Mint az őz, midőn az erdő sűrű­jében üldözője elől szökik fel, úgy szökött fel Boriska a kis lóczáról, melyen titkos bánatának átengedve lelkét a kétségbe­eséssel küzdött. Oly édesen nyugodott meg lelke, midőn mindjobban és jobban kivehető a távolból jövő hangokat, melyekben oly forró szerelem, annyi hűség volt kis szive számára, hogy feledve bús sejtelmeit, a fuvolát követé s szive egész szerelmével, lelke minden vonzalmával viszonzá a dalt: „Szeretlek, mint senkit e nagy világon.“ Végre elnémul a dal, s a közelben az oly igazán szeretett kedves alakja jelenik meg az epedő Boriska előtt. „Jó estét, gyöngyöm, szép Boriskám! Ugy-e sokáig vártál ma reám ?“ „Soká, soká és mily nehéz szívvel.“ „Hej ! pedig ha nehezen vártál, kipótolom ám, mert jó hírrel járok.“ „A jó Isten adná! Örülök én a jó h innak is, de nem jobban, mint annak, hogy meg­jött.“ „Jöjj hát ide közelébb, hadd mond­jam el, hogy boldogságunk nem sokára tökéletes lesz, és mi nagyon, de nagyon fogjuk egymást szeretni. Tudod-e angyalom, hogy a mi boldogságunknak útjában az ban egy Mária szobor áll, a lorettói ká­polna szobrának a mása, melyet a hagyo­mány szintén Názáretből származtat. Az oltár körül a kő kivan völgyelve a csúszó térdektől. A templom hajójában a köve­zetbe falazva fekszenek a Frangepánok sírkövei. Egy darab Magyarország törté­netéből. Szent ihlet szállja meg az embert ez ódon falak között. A kétség tagadó szelleme is elhallgat itt és irigykedve te­kint azokra, kiknek szenvedésein könnyí­teni tud még a hit mai ászt ja. Es maga a templom helyének festői szépsége is elragadó. Lenn a háborgó ten­ger, melynek habjai az emberi sors vál- tozandóságára intenek, felettünk pedig a kerek ég, melyhez mintha közelebb érez nők magunkat e magaslaton, hova nem hat el a földi zaj, a lét harczának önző hajszája és a népek gyűlölködése. Csak a szeretet lakozik ide fenn, meg a hit, re­mény s a földöntúli égi hatalom titkos sejtése, mely előtt veszedelmek óráiban, még a legdurvább szív is megnyilatkozik, így a természet, a vallás ihlete, és hosszú évszázadok emberöltőinek szivén nőtt ha­gyomány, minden művészetnél ékesebben díszítik és avatják a kegyelet igaz helyévé, ez egyszerű hajlékot! A templomhoz néhány lépésnyire van a Frangepánok egykori vára, ma a Nugent grófok sírhelye. Repkénynyel befutott bás­tyájáról újra az a szép kilátás gyönyörköd­tet, megtoldva a Lujza ut völgyével, mely tárczám során már annyit lelkesített. Fiume innen a legszebb. A vár maga alig egy két bástyából áll. Egyik felében szob­rok' láthatók, nem sokat érő emlékei az ókori Róma szobrászaténak. Ott van egy izlés­HÍRLAP. áll legjobban, hogy mi szegények vagyunk; I hanem ha a jóságos Isten is úgy akarja, mint mi: még a szüretre megtartjuk es­küvőnket. Az uraságnál szép bér mellett szolgálatot ígéretek, melyből bizon’ mind­ketten megélnénk. S ezt az uraság kis­asszonya mondta ám. Nem is soká gondol- | kodtam, hanem felszegődtem már holnaptól fogva. Ugy-e hogy jó lesz, drága szentem. Boriskám?“ — „Nem tudom, jó lesz-e vagy rósz ; csak azt tudom, hogy az én szivemet úgy elszoritja valami bánat, mikor maga arról az uraság kisasszonyáról beszél. In­kább azt szeretném, ha az magát soha ne is látná.* „Ugyan ne busitsd az én szivem is babonás hiteddel, az ilyen dolog csak keserűséget okoz mind a kettőnknek, a nélkül, hogy tudnánk miért . . . „Azután elbeszéltek még sokat, sokat, boldogságról, szerelemről, s talán még tovább is beszélnek, ha a hajnali pir nem jelentkezik az égen, mely a válásra kényszeríti. Még egy kéz- szoritás, még egy édes búcsucsók, egy biz­tatás : „nincs már messze az az idő“, az, után elváltak: szüretről vig lakomáról - esküvőről édesen álmodni . . . Örök nyugodalmat adj néki oh Uram ! Ugyan kinek szól a lélekharang? . . . húz­zák a másikat is . . . Halott van az ura­ságnál. Talán az öreg uraság ? Bizony kár érte, szerette apraja nagyja, sok jót tett már helységünkben. Az Isten nyug­tassa. Bizony már nyughatik, nem volt nyugott életében. Az uraságék halottja a kisasszony, meg az ispánja, a Kerekesék Janija . . . Hiába, úgy van az, mindig is mondtam én : „Csak furcsa dolog az, ha magunkforma emberből olyan hamar is­pán lesz, nincsen az egészen redjén . . .“ Az öreg uraság puskával kezében látta : mikor a kisasszony és az ispán csókolóztak a kertben s azért most nekik szól a lélek harang. Bocsásd meg bűneiket oh Uram. . . * * * Csendes kis falucska végén az öreg Ist­ván bácsi házában gyászravatalt állnak körül. Mindenki szeméből a fájdalom ko nyei omlanak, mindenki arczán a néma szenvedés ... A gyászmenet a temetőbe kiséri a koporsót, ott van körűié az egész helység, mert mindnyájan szerették a ked­ves, a korán elhunyt angyalt; most ott fekszik élettelenül, mert ő is imádott. Oda temették el az uraság kisasszonya mellé, és midőn mindenki haza vonult, a körül- hantolt sir felett, lombnélküli gallyon egy fülemüle még mindig oly fájdalmasan, oly fájdalmasan, oly búsan énekli dalát . . . végre ez is el halt. Kis szive repedt tán meg: mert nagyon, nagyon szeretett. Zs. A közönség köréből. Tekintetes Szerkesztő ur! Becses lapja utolsó számában „Városi ügyek“ czim alatt a következők is ol­vashatók : „Következett ezután Németh Péter hely­beli háztulajdonosnak térség átengedés iránti kérelmi ügye stb.“ Nehogy ezen közlemény a valóságnak meg nem felelő azon feltevésre vezessen, mintha alólirott a várostól ingyen kérné az átengedést, felvilágosításul szolgáljon az/ hogy alólirott egy jelenleg a városnak semmiféle jövedelmet nem hozó puszta tér­felen obeliszk is, melyet a milánóiak aján­lottak fel a marengói győzelem emlékére s Nugent tábornok hozott hadi zsákmányul Olaszországból. A sirkápolna szikláiban égj'- hasadék látszik, melynek sötét öbléről azt tartja a monda, hogy a halálra Ítéltek azon dobattak a lenn elzugó Fiumara fo­lyóba. Ez úgy látszik minden várról közös hagyomány. Fiúméban az István napi kivonulással bevégződött a hivatalos ünnepségek szegé­nyes sorozata. Az nap délben még átvit­tük, Marczink zenéje mellett, testületileg a színház épületébe a podestának szánt aján­dékunkat, a díszesen fölszalagozott nagy üveg bort, melyért az lön jutalmunk, hogy a sok egyletből kiválasztott hat parancs­nok között a mienk is ott volt a podesta diszebédjén. A színház díszes márvány fo­lyosóján egész múzeumot képezett a sok tűzoltó egylet ajándéka. De jobb és lelke sitőbb nem hiszem, hogy lett volna egy is, ami magyar földünk hevében nőtt „csö- röginknél.“ A budapestiek ajándéka egy díszes bronce-szobor volt, Fiume ölelke­zése Magyarországgal. A dolgok mai ál­lásában „lucus a non lucendo.“ Mert ma­gyar párt alig van Fiúméban, érdek nélkül lelkesedő pedig senki. A horvát-párt Hor­vátországhoz akar csatlakozni, a törzsökös fiumei pedig — s ez a nagy többség — egy független Fiúméról álmodozik, mely egész külön tagja lenne a magyar állam­nak ; talán külön dogé alatt, de minden esetre magyar pénzen. Ép ezért minden magyar úgy érzi magát Fiúméban, mintha száműzetésben volna, s elkívánkozik onnan. Mi is jobban éreztük magunkat környé­kén. Abbáziában, melynek jó napokat töl séget a várostól készpénzen meg akar vásárolni, és még a vételár meghatáro­zását is a városra bízta. Az igazság érdekében kérem ezen soraim­nak becses lapja legközelebbi számába való felvételét. Vácz, 1887. szeptember 27. Alázatos szolgája Németh Péter s. k. Igen tisztelt Szerkesztő ur! Becses lapjának f. évi szeptember 25-én megjelent 13. számában a „Városi köz­ügyek“ rovatában közlött azon értesítésre, hogy Huber József képviselő ur a f. évi szept. 18-án tartott városi képviselői köz­gyűlésen felszólalt a miatt, hogy Korpás Márton tanácsnok ur a képviselő közgyű­lésen jelen nem volt, a nevezett ta­nácsnok ur igazolása és az igazság érde­kében ezennel kinyilatkoztatjuk, miszerint a nevezett tanácsnok ur, mint ipartes­tületi biztos ugyanakkor a váczi ipar- testületi gyűlésen hivatalánál fogva jelen volt, és ott az ülés befejezéséig, mint ilyen működéssel elfoglalva lévén a képviselő közgyűlésen jelen nem lehetett. Vácz, 1887. szeptember 26-án. Olaj Ferencz s. k. Smidt János s. k. ipartestületi elnök, városi iparostestületi alelnök vá- képviselő. rosi képviselő. Llaffncr Ferencz s. k. Borosy Ferencz a. k. ipartestületi elöljáró ipartestületi jegyző, városi képviselő. Apróságok, — Kérem az X. tanácsos urat keresem, Z hivatalnok vagyok, némi felvilágosítást óhajtanék nyerni e tárgyban. — De uram ez már mégis sok ! Nem tud az ur olvasni: itt a polgármester terme van, tehát mi jogon keresi itt X tanácsost? — Bocsánat Uram ! Hogy olvasni tudok felteheti az imént tett bemutatásomról : Z hivatalnok vagyok, s igy a consequentia, hogy olvasnom is kell tudnom. — Úgy ? akkor bocsánat, de ma már a tizedik, ki itt keresi X tanácsost. — Köszönöm Uram, magamat ajánlom . . ÚJDONSÁGOK. * Személyi hírek. Dr. Rákosi Béla fegyintézeti orvos, ki súlyos betegsége után üdülés szempontjából Mezőhegyesre, sógo­rához utazott, onnan folyó hó 4-ikén ér­kezik haza, _ hogy hivatalos teendőit újból megkezdje. Orr lünk, hogy derék orvosunkat jó egészségben, teljesen felépülve viszont láthatjuk. * Margó öélia, a népszínház jeles művésznője, e hó 27-én tért keresztény hitre az itteni református templomban. Az érdekes szertartást Vörös Károly váczi református lelkész végezte. A keresztatya tisztét Piut'sich Lajos földbirtokos, a ke­resztanyáét Trux Hugóné úrnő teljesítet­ték. A lelkész kiváló alkalmi beszéd és egy szivhez szóló ima kíséretében önté az új hivő fejére, a kereszt vizet, miután tőle előbb az apostoli vallástételt felkér­dezte. Úgy halljuk, hogy az ifjú művész­nő, ki október l étől a debreczeni színház­nak első énekesnője, nemsokára Hymen rózsalánczait is felveszi. Kívánjuk, hogy télik kies vidékén. Abbázia osztrák hely, s a déli vasuttársulat tulajdonát képezi világhírűvé válni kezdő tengeri fürdője. A tenger szine talán sehol nincs oly szép sötétkék, mint Fiume és Abbázia között, és tiszta tükrében mélységes fenekéig látni a halak fürge játékát, s a kagylók, mo- szatok és rákok lomha mozgását. Borostyán, cédrus és pálma övezte parkjából büszkén emeli sárga homlokát az óriás Stefánia- hotel, és a Kursalon. Mindkét épület csinra és belső berendezésre Anglia nábobjainak Nizzához szokott Ízlését is meglepi. Mö­götte a Montemaggiore sziklatömege s Veprinaz templomának karcsú tornya; ez alatt pedig a tengerpartig lenyúló illatos erdő, melyben az osztrák alpesi clubb mu­tató táblával jelez minden a turistára ér­dekes utat. Ez a keskeny földszalag örö­kös zöldjével, csakugyan egy kis darab éden. Hozzá még a fényesen berendezett uj fürdőház, Nizza versenytársává avatja az osztrák Riviérát, bár a Fiumei öbölben meghonosodott czápák hire sokakat elriaszt fürdőjétől. A másik érdekes pont, hová kirándul­tunk Portoré volt. Ezen az utón ért ben­nünket kicsi yachtunkon a zivatar. Uhuik­nak ez volt legemlékezetesebb viszontag­sága. Délután volts a szél már kezdődött, hogy elindultunk. Alig voltunk künn a ki­kötőből, elborult a láthatár s a szél irá­nyából egy széles lepel vágtatott felénk, melyen dörögve czikáztak keresztiü-kasul a sürü villámok. A tengeren óriási hullá­mok mutatták a rémes lepel útját. Pár perez múlva elért. Kicsi hajónk nyikorogva dőlt jobbra és balra, orra hol a mélybe bukott, hol egy hullám hátára szökött.

Next

/
Thumbnails
Contents