Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

könyv, melyből Apu naponta olvasott nekem. Kedvenc mesém a Jancsi és Juliska volt, legtöbbször ezt kértem, szegény Apu meg már nagyon unta, ezért gyakran variálta a történetet. íme, az egyik változat: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy dúsgazdag favágó. Egy nap így szólt a feleségéhez: kiránduljunk a gyerekekkel az erdőbe, csomagolj az útra rántott csirkét, tortát, gyümölcsöt" - no, itt már kitört belőlem a „mérgi-dühi" Ági, rúgkapálva kiabáltam, hogy „nem így van!", mert persze a mesét már szóról-szóra tudtam. Volt, hogy engem felültettek az asztalra, Anyu meg a fiúkkal beült az asztal alá, úgy nevettek az én kapálódzó lábaimon.

Anyu, mint ez már kiderült, nagy Mária-tisztelő volt, ezért, ha csak tudott, részt vett az októberi litániákon. Amikor én kicsi voltam, ezt nehezebben tudta megoldani, így inkább közösen mondtuk otthon a rózsafüzért. Egy ilyen alkalommal, amikor már, vagy az ötödik „Üdvözlégy Máriánál" tartottunk, megszólaltam: „Anyukám, már tudjuk!"

A családi képek általában a verandára vezető lépcső mellett, az úriszoba ablaka alatt, vagy a kerítés melletti spírea sövény előtt készültek.

Egy korábbi fejezetben írtam már arról, milyen kedvelt tartózkodási helyünk volt a veranda. Úgy emlékszem, a Mikulás is ide szokta tenni az ajándékait, egyik évben egy nagyon szép piros, zománcos edény készletet. Ehhez a helyhez kapcsolódik az az emlékem is, talán 3-4 éves koromból, hogy Anyu megjött a városból, ahonnét fűzni való gyöngyöket hozott nekem, látom, ahogy belép a napsütötte verandára a tarka nyári crepe de chine ruhájában: elegáns volt, szép és szeretetre méltó.

Családi kép Anyuval és dédanyánkkal a veranda előtt

83