Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

A csehbányái Öreg Erdész Vendégház

meghallottuk a közeledő oroszok hangját. Az oroszok parancsára rettegve jött ki mindenki a felszínre, mi Palival Anyu kezét fogva, Apu pedig oroszul beszélni kezdett a 6-8 tagú felderítő csoport vezetőjével, aki a nála lévő térképen Apu segítségével azonosította a helyszínt.

Nehéz pontosan felidéznem, mit is éltem át akkor, mindenesetre nem a későbbi propaganda plakátokról mosolyogva ránk tekintő, karjában nevető kislányt tartó, felszabadító szovjet katona képét őrzöm erről az estéről. Anyu szomorúsága, hallgatagsága idéződik fel bennem, és a félelem, hogy bármikor újabb csoportok törhetnek ránk. Pali arra emlékszik, hogy amikor a bunkerből kijöttünk, az egyik orosz a felnőttekéhez hasonlóan az ő zsebeit is átkutatta és magához vette az ott talált kis bicskáját, meg az óráját. Szerencsére, azon kívül, hogy a fellelt élelmiszert, kenyeret, pörköltet magukkal vitték, a kiürült lábasokat eldobálták az erdőben, több kárt már nem okoztak.

Apu már pár nap múlva munkába állt, ami első lépésben a távvezetékekben keletkezett károk és a helyreállítási munkák szükségleteinek felmérését jelentette, egy kiadós gyaloglás keretében. Először Csehbányáról Ajkára ment, ahonnét a főnökével folytatott megbeszélés után, a 30 kilovoltos távvezeték mentén, a szükséges adatokat feljegyezve jutott el végül Veszprémbe. A munkálatok feltételeinek megteremtéséhez még márciusban kapcsolatba lépett a veszprémi szovjet városparancsnokkal, akitől szállítóeszközöket és a munkákban részt vevő személyek számára igazolványok kiadását kérte, amit meg is kapott. Ebben jó hasznát vette annak az orosz nyelvtudásának, melyet még a hadifogság, illetve a szibériai tartózkodás ideje alatt szerzett.

95