Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

Azt viszont talán már a legöregebb ürögiek se tudnák megmondani, hogy mi lehetett az a „gatyaillet"? Ez bizony - iregi kiejtéssel - az a bizonyos négyszög, talán rombusz, vagy négyzet alakú betoldás volt, amit a vászon bőgatyák „ülepébe" varrtak be, hogy ezzel viselőjének a szabadabb mozgását biztosítsák. Anyu egy falubeli asszonytól hallott erről először, nem akármilyen összefüggésben. Az asszony ugyanis heves szóáradattal panaszolta el neki - vélt, vagy valós - sérelmét, hogy az egyik szomszédasszony kikezdett az ő urával. Anyu szerint nem lehetett komoly az ügy, talán csak arról volt szó, hogy a férj és a „csábító" pár mondatot váltott a kerítésen keresztül, de a sértett fél nem így látta, és panasz áradatát így fejezte be: „De iszen, lássam csak meg, hogy kikezd az én urammal, akkorát rúgok bele, hogy eeröpül igyenest Tabra, a gatyaillet utcába, ahunnan gyütt!" „Hová?" - kérdezte Anyu, elfojtott nevetéssel küszködve. - „Hát Tabra! Nem tudja maga, hogy van Tabon uan utca?" - Nem, Anyu nem tudta, és sajnos én se jártam utána, pedig érdekelt volna, melyik lehetett az a terecske, vagy rombusz alakban kiszélesedő utca, melyet a köznyelv ilyen találóan és szemléletesen elnevezett.

A bőgatyánál maradva érdemes elmondani, milyen ötletesen, lényegében a gőzölős vasaló működési elvéhez hasonlóan oldották meg ennek a korábban még sokak által viselt ruhadarabnak a vasalását. A vászon anyagot szépen elrendezték, lerakták, majd rárakták a frissen kisült, forró kenyereket, s mire azok kihűltek, a gatyát szépen kivasalták.

Az akkori vidéki háztartásokban sokkal több faedényt használtak, mint manapság. A fakanalakon, vágódeszkákon kívül szükség volt a kenyérsütéshez dagasztó teknőkre, a szitált liszt tárolására alkalmas kis „meléncére", disznóöléskor a hús darabolásához egészen nagyméretű, vastag deszkákra, különböző termények rostálásához, de még a tarhonya készítéséhez is rostákra. Ezeket az eszközöket, azt hiszem, kizárólag teknővájó, fafaragó cigányok készítették, Anyu is tőlük vásárolta, de soha nem pénzért, hanem terményekért. Az árucsere kialakult szabályok szerint történt, a különböző méretű dagasztó teknőkért annyi lisztet, száraz babot, vagy lencsét kaptak készítőik, amennyivel azokat meg lehetett tölteni. A fakanalak, deszkák „árát" nem tudom, mindenesetre azokért se pénzzel fizettek. A régi háztartások szükségleteihez kialakult cigány mesterségek aztán az életforma megváltozásával feleslegessé váltak és kihaltak, s már csak a családnevek utalnak az egykori finom kézimunkát igénylő orsós, vagy a rostákat készítő rostás, a kolompokat készítő kolompár mesterségekre. Az Anyutól ránk maradt fa eszközök igazolják, hogy készítőik mindent tudtak mesterségükről, a fa kiválasztásától

58