Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
1 Iregszemcse Hangya Szövetkezet A bevezetőnek némileg ellentmond, hogy a következő történet mégis csak a vagyon gyarapításáról szól, tragikusnak azonban semmiképp nem mondható. Anyuék közvetlen szomszédja is egy jómódú, 36 holdas paraszt család volt, akik rendkívül takarékosan éltek. Amennyire lehetett, csak olyan ételt fogyasztottak, amit maguk megtermeltek, a mákos tésztát pl. cukor nélkül ették, mert a mák megtermett, de a cukrot a boltban kellett megvenni. S hogy az állatok takarmányozásán is tudjon valamit spórolni, az asszony a következőt eszelte ki. A kiscsirkéket azzal jelölte meg, hogy a hátsó kis körmüket, az ú.n. sarkantyút levágta, majd amikor azok még éppen átfértek a kerítésen, átdugdosta őket szüleim baromfiudvarába. Anyunak nem tűnt fel a „szaporulat", a jövevények együtt ettek az ő csirkéivel, majd mikor már szép rántani valók lettek, a szomszédasszony megszólalt a kerítés túloldalán. „Nézem eeket a csirkéket, mer hogy ás gyeles, ais gyeles" (nézem ezeket a csirkéket, mert hogy ez is jeles, az is jeles), vagyis, azok az ő csirkéi, hiszen „jelesek", mivel ő jelölte meg őket. Anyu nem vitatkozott, átadta a jól tartott csirkéket, de azért a történetet megjegyezte. A falusi fiatalok, amikor az idő engedte, vasárnap délutánonként a kocsmaudvaron táncoltak, Anyut ez is érdekelte, s ahogy mesélte, soha nem tudta elcsípni, hogy a lányok távolabb álló csoportjából milyen jelzéssel kérte fel a fiú a lányt, de mindig az a lány indult el, akit a fiú kiválasztott. Azt sajnos nem tudom, hogy ilyenkor is Csócsi prímás zenekara szolgáltatta-e a zenét, vagy csak a saját énekükre táncoltak. 55
