Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

A gyerekek, Zoltika és Laci, már amennyire a házirend megengedte, szívesen elvegyültek a felnőttek társaságában, akik viszont szintén nagyon kedvelték a két jól nevelt, kedves kisfiút.

Egyébként a két gyerek egészen különböző karakterű volt, Zoltika csendes, szemlélődő típus, korához képest talán túlságosan is komoly, Lad eleven, játékaiba sokszor már vakmerő mutatványokat is beépítő, „igazi gyerek", aki remek utánzókészségével a felnőtt vendégeket is sokszor elszórakoztatta. Ekkor már jártak óvodába, ami Lacinak öröm, Zoltikának inkább csak kötelesség volt. Mindemellett a két gyerek elválaszthatatlan volt. Talán éppen különbözőségük miatt jöttek ki nagyon jól egymással.

Anyu a két gyereknek rengeteg mondását őrizte meg és adta elő, még pedig úgy, hogy az éppen akkori selypítésüket, pöszeségüket is pontosan vissza tudta adni. Nehéz ezek közül egy-egy jellegzetes példát kiragadni, de azért megpróbálom.

Egy alkalommal Anyu lelkendezve mondta Zoltikának: „ Gyere csak, nézd meg, m ilyen aranyos kismalacok születtek." Erre Zoltika nagyon komolyan ezt mondta: „Én ezt nem értem. Én itt játszottam egész délelőtt a közelben, de én itt semmiféle disznó gólyát nem láttam. Ezek a malacok valahogy belőle jöttek elő."

Anyu zöldség magokat vetett a kertben, és a kiürült szép, színes kis tasakokat odaadta Lacinak, hátha tetszenek neki. Laci csak nézte, forgatta a káposztaféléket ábrázoló zacskókat, aztán ezt mondta Anyunak: „Add ezt a Zoltinak, az szedleti (szereti) az ilyeneket. Jobb vót vóna, inkább palantyinta (palacsinta) lenne vóna dlajta (rajta)."

„Zoltika és Lacika virág" (mezei tikszem)

52