Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
A későbbi években sajnos nem volt elég kitartásom a gyakorláshoz, így ritkán jutottam el oda, hogy valóban élvezzem a saját zongorajátékomat. Persze voltak azért olyan esetek is, hogy Aranka néni áthívta Pintér Magda tanárnőt, hogy hallgassa meg, milyen szépen játszom az egyik Bach darabot, később pedig egy-két Chopin mazurkát is szívesen játszottam. A fent említett levelet 1946. szeptember 30-án írtuk, s Anyu, a ma is meglévő zárójelentése szerint október 8-án el is hagyta a szanatóriumot. Lehet, hogy pár napot még Pesten töltött, édesanyjánál, de aztán végre hazajött, s a zárójelentés szerint, ha nem is „gyógyult", de „javult" állapotban. Később, Visegrádra visszagondolva voltak azért kedves emlékei is, pl. amikor Józsi meglátogatta és elmentek egy cukrászdába uzsonnázni, vagy amikor a Duna-parton sétálva gyönyörködött a csodálatos tájban, de itt már az is eszébe jutott, hogy egyedül nem engedték sehova, sétálni is csak kísérővel mehetett. Laci emlékei szerint Iván egyszer még ott is meglátogatta és vitt neki süteményt. Apu leveléből sok egyéb dolog is kiderül, többek között ez: „A héten az ebédlő ablakokat is bevágatom, most már lehet üvegeket kapni". Lassan tehát kikerültek az ablakokból, ajtókból a légoltalmi oktató kartonok. Igaz, Zójáék a saját ajtóikon már korábban leragasztották ezeket „Pravda" újságokkal, s volt egy ajtó, amely közös volt a mi szobánk és az övék között, ennek mindkét oldalát orosz újságok borították, ezekről tanulgattuk az cirill betűket. Anyu életkedve fokozatosan kezdett visszatérni, így folytatta az orosz tanulást, még kis „dolgozatokat" is írt, melyeket a kapitány kijavított. Apu és Rézi nagyon szépen gyarapították a kis gazdaságot Anyu távollétében: a disznó hízott, a kacsák, csirkék növekedtek, zsírt, olajat, lisztet is tudott Apu beszerezni, így már egy kicsit könnyebb volt a család ellátása. Amikor Anyu egy korábbi levelében az én gondjaimra bízta a kiscsirkéket, kiskacsákat, egyrészt azért tehette ezt, mert elég megbízható gyereknek ismert, másrészt azért, mert tudta, mennyire szeretem ezeket a kis állatokat, ezért biztosan jó gazdájuk leszek. Valóban, a legszebb gyerekkori emlékeim közé tartozik, amikor már eltelt az a „21 nap", amiről Fekete István is olyan gyönyörűen ír, és meghallottuk, hogy a kis csirkék kopogtatják a tojáshéjat, ami egyszer csak megrepedt, és kibújt a nedves kis jószág, ami nemsokára egy sárga, pihés gombolyaggá vált. Igaz, amennyire szépek ezek az emlékek, annyira fájdalmasak azok, amelyek azt idézik föl, amikor egy-egy elpusztult közülük. Még 1946 őszén az iskolában elkaptam a kanyarót. Úgy látszik, akkor már tudott Anyu „kockás tésztás húslevest" főzni, mert határozottan emlékszem arra, sehogy nem értettem, hogy lehet az, hogy nekem nem ízlik 114
