Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

Én, aki világ életemben jó étvágyú gyerek voltam, képtelen voltam megenni a rendkívül rossz minőségű olajokkal készült ételeket. Ahogy Anyu elém tette az ennivalót, a tányért félre tolva mondtam, „köszönöm, nem kérem". Már attól félt, hogy a szeme láttára éhen fogok halni. Ekkor eszébe jutott Ireg és az ő ottani jó barátnője, Magda néni. Az iregi barátok között nem említettem őt név szerint, mert úgy tudom, ő kicsit később került barátságba Anyuval, lévén több évvel fiatalabb nála. A kedves, fiatal lányt aztán feleségül vette Kaplonyi Zoltán, az uradalom számtartója, de Magda néni nagy bánatára gyermekük nem született. A házaspár elég komoly gazdasággal is rendelkezett, különben is, Tolna megye híres volt arról, hogy jó földjei, gazdag állatállománya még a nehezebb időkben is el tudták látni nem csak az ott élőket, de a terményekből még eladásra is jutott. Anyu tehát azt találta ki, elküld engem Magda nénihez egy kis feljavításra, Már csak az volt a kérdés, hogyan? A megoldás házon belül adódott. Nem említettem még, hogy az oroszokon kívül még egy magyar család is lakott akkor nálunk (el se tudom képzelni, hogy fértünk el ennyien), ők ugyanis a tőlünk negyedik házban bombatalálatot kaptak, amit szerencsére a család, Tóth Pista bácsi, Márta néni és a két éves kis Jutka túlélt, de otthonukba nem költözhettek vissza. Pista bácsi éppen akkor, amikor Anyu az én utaztatásomat tervezte, élelmiszer beszerzési útra készült Tolnába, mégpedig teherautóval. Ekkor kérte meg Anyu, vigyen engem magával és adjon át Magda néninek, azzal a kéréssel, hogy fogadjon be egy időre koszt-kvártélyra, amíg egy kicsit meg nem erősödőm. A nem mindennapi lehetőségről értesült két apáca is, akik szintén élelmiszer beszerzés céljából készültek Tolnába. A csapat egy nyári napon, a mi udvarunkon gyülekezett, én is útra készen várakoztam, de az idő csak múlt és a beígért teherautó nem jött. Pista bácsi egyre idegesebben rótta a métereket és közben egyre cifrábban káromkodott. A két apáca pedig engesztelésül a következő fohászt ismételgette: „Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz - de igaza van!" Aztán egyszer csak megjött az autó, és mi elindultunk. Az utazásra már nem emlékszem, csak arra, hogy megérkezésünkkor Pista bácsi talán nem tárta fel elég vüágo- san a helyzetet, mert Magda néni először ezt kérdezte tőle: „és ez a maga lánya?" Aztán minden tisztázódott és Magda néni örömmel befogadott engem. A korképhez, vagy inkább kórképhez hozzátartozik, hogy Magda néni nem sokkal előbb jött haza Auschwitzból. Csoda, hogy túlélte, de azt a szörnyű egy évet soha nem heverte ki.

Magda néni őszintén örült nekem és én is nagyon megszerettem őt. Megkedveltem a barátnőit is, Kati nénit, a védőnőt, Jankuráné Otti nénit.

100