Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
A végjáték
Mi lehet otthon?! Elszoruló torokkal tettem fel újra meg újra a kérdést. Élnek-e még, vagy széttépve találok mindenkit? Van-e még családom, s ha igen, hányán maradtak?! Az életveszélyt még gyerekként is meg lehet szokni, de az a félelem, amely az első bombázás óta kísért, hogy elveszíthetem a hozzátartozóimat, most nagyon is reális tartalmat kapott. Már a szájamon kapkodtam a levegőt, annyira rohantam. Az alatt a néhány perc alatt hazafelé érni kezdett bennem az elhatározás. Ha a többieket halva találom, befejezek én is mindent, lefekszem az első lánctalpas elé. Nem tudom, lett volna-e erőm legyőzni az életösztönömet. Akkor úgy éreztem igen, és a gondolat majdnem megnyugtató volt. Hazafelé, ott a Kossuth Lajos és a Balaton utca között éveket öregedtem, és végleg megszűntem gyereknek lenni. Közvetlenül az utcánk bejáratánál borzalmas kép fogadott. A járdán egymás mellett és egymáson sokan feküdtek. Valaki magyarul jajgatott: A lábam! És nem láttam, hogy lett volna lába. Vér és mocsok mindenhol. Mellettük egy katonai teherautó állt. Valószínűleg arról leugorva kereshettek a járdán, az alacsony kőfal mellett fedezéket. A németek kiabáltak: „Schnell süt!" (Gyorsan fel!) Aki tudott, felkelt. A többieket, mint a zsákokat dobálták fel, amilyen gyorsan csak bírták. Mert gyorsan indulni kellett tovább. Akadályozták a forgalmat, és bármikor újabb támadást kaphattak. Befordultam az utcánkba. A ház teteje némileg megkopasztva, de látszott. Hanem közelebb érve megláttam pár méterre a háztól egy nagy bombatölcsért. Az átmérője lehetett öt-hat méter. Csak később fedeztem fel, mert az a szomszédék kertjét „boldogította", hogy két bomba villába fogta a házunkat. Berohantam, se ajtó, se ablak. A lakásban is mindenhol föld, felborulva, ami csak fel tudott borulni és ... sehol senki. Amikor végre hangot tudtam kiadni, idegenül, rekedten tört ki belőlem a kiáltás:- Anyu, hol vagytok?! És csodák csodája, valahonnan jött a válasz, majd elő is kerültek épen anyám és a testvéreim.- Édes fiam, csakhogy megvagy! Ilyen kétségbeesetten még sohasem hívtál! A ház melletti, félig a talajszintből kiemelkedő pincéből jöttek elő, ami ugyan meg nem védte volna őket, legfeljebb a repeszektöl. Ráadásul az óvóhelyre vonulás amolyan eső után köpönyeg volt, mert a támadás a lakásban érte őket. Csak miután a bomba a nyakukba zúdította a rengeteg földet, és a légnyomás is átrendezte a berendezést, miután a kiságyában az ablak mellett alvó Pali öcsém sírva ébredezett, egyszóval a veszély elmúltával menekültek a pincébe. 88
