Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Ki tudja merre visz a végzet

ábrándozhattunk. Viszont az első házba, ahova bekopogtunk, beengedtek. Nagyon szegények voltak, a baromfi is benn volt az egyetlen döngölt padlójú helyiségben. Mégis barátságosan fogadtak, még szilvával is megkínáltak. Természetesen fizettünk a szállásért.

Mégis, tiszteletre méltó ezeknek az egyszerű román embereknek a magatartása, hiszen akkor már hadiállapotban voltunk Romániával, előlük menekültünk. Volt Erdélyben egy gyakran ismételt mondás, miszerint amelyik román kinn hordja az ingét (népviseletben jár), azzal nincs semmi baj, félni azoktól kell, akik betűrik. Természetesen, mint minden általánosítást, ezt sem szabad szó szerint érteni, de azért ez az éjszakánk is példa arra, hogy a román nép alapjában véve nem rosszindulatú, csak sajnos könnyen manipulálható.

Anyám mesélte, hogy az első látásra meglehetősen mogorva német katonasofőr útközben milyen szokatlan dolgokat adott elő.- Rosszul állunk a háborúban, de harcolni fogunk az utolsó emberig. Én korábban kommunista párttag voltam.- Mégis ki akar tartani?!- Előbb vagyok német, s csak aztán kommunista.

Másnap folytattuk utunkat és beértünk Szatmárnémetibe. Itt láttam először komolyabb bombázás nyomát. Nagyobb bombatölcséreket, ösz- szeomlott házakat.

A városból már kifelé hajtottunk, amikor váratlanul megállt a kocsi. Előbb anyám kászálódott ki az aprónéppel, aztán szólt, hogy mi is szálljunk le gyorsan. A sofőr a szállítmányra terepszínű katonai ponyvát terített. Mondta, hogy nekik tulajdonképpen tilos polgári személyek és eszközök szállítása, előttünk pedig, talán egy fél kilométerre volt a Feldgendarrnerie (tábori csendőrség) ellenőrzési pontja. Menjünk gyalog, további fél kilométer után megvár. Nem értettük, miért tiltanák a tábori csendőreik a szállításunkat, ha egyszer a dési parancsnokságuk engedélyezte, sőt kirendelte a teherautót. Választásunk azonban nem volt, elindultunk gyalog. Láttuk, hogy túljut az ellenőrzésen, de mi történik, ha most gázt ad? Köd előttem, köd utánam, utolsó értékeinknek is bottal üthetjük a nyomát. Szóval felmerült bennünk a gyanú, de szerencsére alaptalannak bizonyult. Megvárt, ahol ígérte.

Következett Nagykároly. Csak áthajtottunk rajta. Már a trianoni Magyar- ország területén esteledett ránk egy gazdag, magyar faluban. Úgy látszik, volt még csalódni valónk: végigjártunk számos szép házat, olyanokat, amelyekben sok városi ember bízvást örömmel lakott volna, és sorban elutasítottak. A mi fajtáink, pedig látták, hogy elcsigázott kisgyerekekkel vagyunk..

68