Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Rohanás a szakadék felé

A németek kiürítették az iskolát, mire pár hét alatt gyorsan befejezték a tanévet. Apám tavalyi, pár szavas szemrehányása hatott, most csak rajzból volt „jó" osztályzatom. Hiába a rajztanárunk követelményéhez nem tudtam felnőni, így csak „jeles7 és nem „kitűnő' rendű lettem. Megjegyzem, hogy egy-két gyerek —feltehetőleg a tanári kar nyomására — az enyémnél gyengébb rajzkészséggel is megkapta a „jeles" osztályzatot, s így a „kitűnő" bizonyítványt. Ezt azonban nem éreztem igazságtalanságnak, mert ők a valódi főtárgyakból meggyőzőbben szereztek jelest, mint én.

Újra nyár volt, számomra Désen az utolsó. Még nem tudtam, hogy 1944 májusában életem leghosszabb, egy évig tartó vakációja kezdődött.

Mivel tizenhárom éves korban a gyerekek már eléggé önállóak, jelentősen megnőtt a „hatósugaram". Ebből azonban mindenféle bonyodalmak is származtak, mert olyan távolságokra is elkalandoztam, ahol „életterüket7 védve a „bennszülött" gyerekek ellenségesen fogadtak.

Ilyenkor előfordult, hogy az akkor egyre sűrűbben használt katonai kifejezéssel élve „elszakadó hadműveletekre" kényszerültem. Nehezítette a „hadi helyzetet", hogy Zoli öcsémet mindenhova magammal vittem. A visz- szavonuláshoz azonban csak az én lábaim voltak „motorizálva", ő hatévesen a nehézkesen mozgó gyalogságot képviselte. Prédául nem hagyhattam. Emiatt időnként kemény „halogató hadműveletekre" kényszerültem.

Egy alkalommal különösen „kritikus helyzet" alakult ki, amikor gyanútlanul besétáltunk egy kelepcébe, amit „ellenséges területen" egy fáskamra és egy udvar képezett. Négyen foglyul akartak ejteni. Az egyiket félrelökve igyekeztünk a kapu felé, de mire megközelítettük, megelőztek, s már botokkal vártak. Hirtelen megfordulva a kert felé szaladtam, mert a szomszédban egy barátom lakott, Már fenn voltam a kerítésen, amikor valaki megfogta az egyik lábamat. A másikkal nagyot rúgtam, éreztem, hogy talált, el is engedett, aki fogott én meg tigrisbukfenccel át a kerítésen. Zoli kapaszkodott szintén, de neki ez érthetően nehezebben ment. Mivel nem rá vadásztak, valaki úgy megtaszította, hogy átesett a mintegy másfél méteres kerítésen. Nagyot nyekkent szegény, de szerencsére nem lett baja, sőt még csak nem is sírt, tudta, hogy ez most „férfidolog". Pali barátom nem volt otthon, kiabálásomra az édesanyja jött ki csodálkozva. Röviden elmondtam a történteket és megkértem, hagyhassam ott Zolit biztonságban, majd a kapujukon keresztül „kitörtem a bekerítésből". Ez a „hadmozdulat" szerencsére meglepte az ellentábort, mert mire felocsúdtak szereztem vagy tíz méter előnyt, amit kényelmesen meg is tartottam hazáig. Rövid idő alatt saját „ütőképes" erőt nem tudtam szervezni, ezért Zoli „felszabadítására" szégyenszemre felnőtt segítséget kellett igénybe vennem.

61