Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Hihetetlenül szerencsés véletlen
„Hát bizony akkora csak, mint egy pócegér." Mire felnőtt, négyünk közül ő lett a legmagasabb. Sajátságosán reagált kétéves húgom az új jövevényre: „Ez mi? Miért jött ide? Menjen innen" Azóta is nagyon összetartó, jó testvérek. Bár Pali még nem tudhatta, máris meggyűlt a baja a hatósággal. Apám ismét meg akarta tartani sohasem tett ígéretét, s öt is katolikusnak keresztel tetni. Kiderült azonban, hogy a magyar törvények ezt nem teszik lehetővé, mert ha nincs reverzális a fiúnak az apa, a leánynak az anya vallását kell követni. A húgom születése ezért nem okozott bonyodalmat. Hiába magyarázta apám, hogy ez így végképp szamárság, ha már a másik három gyereke katolikus, az anyakönyvi hivatal tisztviselője magánemberként egyetértett vele, hanem a törvény az törvény, annak értelmében pedig Pali református. Azért persze emiatt vallásháború később sem tört ki közöttünk. így elszaporodván fölöttébb szokatlan dolgok is előfordultak. Mint ismeretes, az anyagcserének csak egyik — kétségtelenül szalonképesebb — része a táplálkozás. Tartozik hozzá egy illatosabb művelet is. Ha az eseményeket netán még egy gyomorrontás is motiválja, az ilyen irányú igények tömegesen is felléphetnek. Megtörtént, hogy az egyiken még, a másikon már nem volt a sürgős cselekvést akadályozó ruhadarab. így fordulhatott elő, hogy anyám a nagy tumultusban - annak őszinte megrökönyödésére - nem a „tettes" fenekét törölte ki. Apámnak immár hattagú család létalapját kellett megteremtenie. Meg tudta oldani. Érdemes összehasonlítani: ő beosztott tisztviselőként egymaga hat személyről tudott emberi módon gondoskodni. Én évtizedekkel később két jeles diplomával, műszaki doktorátussal, vezető kutatóként hármunknak is csak a feleségem segítségével tudtam körülbelül ugyanazt az életszínvonalat biztosítani. Ennyit a „fejlődésről" és az „értelmiség megbecsüléséről". A front most már egyértelműen közeledett. Az első két évben úgy tűnt, egyfajta „munkamegosztás" érvényesült: nyáron a németek, télen az oroszok nyomultak előre. A kurszki csata után már nyáron is ők jöttek. Megkezdtem a gimnáziumban a második osztályt, hanem a háború egyre több „életjelt" adott magáról. így például sorozáson vettünk részt tizenkét évesen (!). Igaz, „alkalmasságunk" még csak a leventékhez jogosított. 1943 karácsonyáig még rendesen jártunk iskolába, de aztán hosszú szénszünet következett. Emiatt persze senki sem vált búskomorrá, mert akkora tudásszomj azért nem gyötört minket, hogy a tanulást előnyben részesítsük a téli sportokkal szemben. 57
