Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

A vándorlás kezdete

A VÁNDORLÁS KEZDETE

A családban gyorsan megszületett a terv. Apám előremegy Désre még a magyar hadsereg bevonulása előtt. Elfoglalja új beosztását, lakást bérel, s ha már áttelepülésünk minden feltételét megteremtette, madárnyelven megírja, hogy követhetjük. Gyorsan átadta munkakörét, azután elutazott.

Közben megkezdődött az iskola, számomra a harmadik osztály. Ekkor lépett be tantárgyként a román nyelv, Az első lecke első mondata: Un tun, bum, bum, bum (egy ágyú, bum, bum, bum). Az akkori „jámbor" időkre jellemző. Sokkal többet aztán nem is tanultam. A kedvesnővérek tudtak az áttelepülésünkről, ezért rám nem is nagyon erőltették. Ahhoz pedig egy kisdiáknak nemzeti elfogultság sem kell, hogy lazsáljon, ha a pedagógusi szigor szorítása enyhül.

Közben hallgattuk a rádióban a bevonulás örömmámorát. Akadt mosolyogni való megnyilvánulás is, amikor egy gyerek így kezdte a mondatát: „Mi, akik itt húsz éve szenvedtünk." Mert a húsz év sehogyan sem fért bele az életkorába. A lelkesedés azonban valódi és mindent elsöprő volt. Kétségtelenül volt nacionalista megnyilvánulás magyar részről is, csak persze nekünk a másik oldal tettei fájtak.

Követtük, amint egyik szívünknek kedves város a másik után vált magyarrá. Amikor Désre került sor, irigykedve gondoltunk apámra. Szinte fizikailag fájt, hogy ebből kimaradtunk, s mindezt nem élhetjük át vele együtt.

Vártuk, egyre vártuk, hogy mi is mehessünk. Meg is jött apám első levele, de a kulcsmondat megfejtve: „maradjatok", kommentár nélkül. Biztos még nem sikerült mindent elrendeznie, nyugtatgattuk magunkat, de ragyogó lelkesedésünk fényes égboltjára a bizonytalanság halvány árnya úszott. A második hónap végén ismét a sztereotip üzenet, „ne gyertek", és ismét semmi magyarázat. A szűkszavúságot értettük, a levelet mindkét oldalon cenzúrázhatták, de az apró szervezési akadályok önámító illúzióját immár el kellett vetnünk. Majdnem két hónap lakásszerzésre sokszorosan elegendő volt (akkor!). Valami baj lehet, de mi? Végre, amit már minden idegszálunkkal vártunk, a harmadik levele hívott! Tehát minden rendbejött, mehetünk,

A költözködés, még egy országon, sőt egy városon belül is nagy esemény, most pedig ennél nyilvánvalóan többről volt szó, áttelepültünk a valóságosnál is szebbnek álmodott természetes hazánkba.

Ingatlanunk soha nem volt. Néhány bútort, egyéb értéktárgyat ugyan el kellett adnunk, de ingósságaink zömét, szüleim házasságkötésekor vásárolt szép keményfa bútorát, akkor még magunkkal tudtuk vinni.

37