Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

A család mérlege

Kistarcsán Katival még meglátogathattuk. Fájdalmas és felháborító volt ketrecben látni embereket, bűnhődni olyasmiért, ami nem bűn, vagy amit el sem követtek. Látni az apósomat teljesen megtörve férfiként sírni. Én gyerekkorom óta nem sírtam, de ott a rács másik oldalán, valószínűleg én sem bírtam volna ki. Mit érezhetett Kati, aki annyira szerette az apját, hogy még a szülei válása után is vele maradt. Mit művelhettek az apósommal, hogy később a börtönben már olyan állapotban volt, hogy a lányát sem ismerte meg.

Tragédia, emberi tragédiák minden mennyiségben. És nemzeti tragédiák: két háború, két igazságtalan békeés egy legázolt forradalom. Ezt kaptuk a sötét és borzalmas huszadik századtól. Szeretnék valami vigazstalót írni, de ilyet hiába keresek. Sőt még egy fájdalmas összesítéssel tartozom.

A CSALÁD MÉRLEGE

A mi szűkebb családunk sorsa, ha tartalmazott is extra elemeket, tulajdonképpen tipikus magyar történet volt. Ilyen és ehhez hasonló golgotát járt a nemzet többsége. Sőt, a mi sorsunk a szerencsésebbek közé számítható, köszönhetően apám körültekintő vezetésének, anyám önfeláldozó kitartásának és persze sok szerencsének is. Éltünk és együtt tudtunk maradni mind a hatan.

Annál nagyobb veszteség érte a nagyobb családot. 1940-ben még éltek anyám szülei, három testvére és apámnak szintén három édestestvére (a nála sokkal idősebb féltestvéreivel már korábban megszakadt a kapcsolata). A háború végét közülük mindössze ketten, anyám fiatalabb bátyja, Jóska bácsi, és apám egyik nővére, Rózsika néni érte meg. A többiek sorsa röviden:

Nagyapám hosszú szenvedés után rákban halt meg Kolozsváron. Ugyancsak természetes halállal fejezte be életét apám fiatalabb nővére, Katinka néni, és férje, János bácsi. A többiek a háború áldozatai. Apám bátyja, Zolti bácsi legalább katonaként esett el Tordánál. Toncsi bátyámnak ennél rettenetesebb sors jutott. Amikor mi Veszprémbe költöztünk, ő a feleségével Pesten maradt. „Végigélvezte" az ostromot, aztán amikor általános parancsra a rádióját vitte beszolgáltatni, beállították egy hadifogolyszál- litmányba. Még az első világháborút követő spanyolnátha szövődményeként olyan súlyos gyomorbajt kapott, ami miatt katonának még a nyilasok is alkalmatlannak találták. Nem úgy a szovjetek hadifogolynak, és ezt nem élhette túl. Elhurcolása után született fiát már nem láthatta meg.

149