Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

1956

Ötvenhat mindenben a meglepetések éve volt. Hallottam, hogy már útlevelet is lehet kapni. Na, nem az „imperialistákhoz", csak a „baráti országokba", még Romániába is. Tizenhat éve vártam rá. Némi nyugtalansággal indultam a rendőrségre. Ez a testület ugyan nem volt a legdurvább, de azért igyekezett kellemetlenkedni, amiben csak lehetett. Vajon ez is központi irányelv volt, vagy csak a „közeg" egyes tagjainak egyéni szórakozása? Nem tudom, de előszeretettel zaklatták a szerelmeseket. Akkor még nem volt szokás a szerelmi ügyeinkkel a nyilvánosság elé tolakodni. De legénylakásunk nem volt, szállodába párok nem mehettek, maradt a fiatalság számára a park vagy az erdő. De ha este egy sötétebb helyen csak leültünk egy padra egy lánnyal, rögtön elénk toppant lesből egy fakabát. „Kérem a személy igazolvány okát!" Nesze neked hangulat! Utána a rémült lányt a legminimálisabb együttműködésre sem lehetett rávenni. Ilyen előzmények után nem sok jóra számítottam. De amikor a rendőrségre beléptem, a portán még a köszönésemet is fogadták, s eligazítottak, hogy hova menjek útlevél ügyben. Az illetékes rendőrtiszt pedig udvariasan fogadott, hellyel kínált, s mondta, hogy mindjárt el is intézhetjük. Alig hittem a fülemnek és az útlevelemnek.

Közben a magyarok ismét feltaláltak valamit. Az első repülőgép-eltérítés kétes dicsősége is a miénk. Egy gépet egy társaság Ausztriába kény- szerített. A gépeltérítők között állítólag akadt egy volt évfolyamtársam is.

Este indult a vonat Budapestről. A felfokozott várakozástól nem tudtam aludni. A határon a román vámosok aránylag gyorsan, akadékoskodás nélkül tették a dolgukat. Egy ideig még alföldön, magyar lakta vidéken szaladt a vonat. Nagyvárad után ki is világosodott. Elértük a hegyeket. Elbűvölten néztem Erdély csodálatos tájait. Mióta hiányoztak nekem! Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, egyik ablaktól a másikig ugráltam. Most éreztem csak igazán, hogy mekkora fájdalmat okozhat a honvágy. Erdély elvesztését erdélyi ember, még ha akkor gyerek is volt, egész életében megszenvedi. Újra átéltem, hogy milyen rettenetes csapást mértek ránk Trianonban, hogy milyen szörnyeteg volt Clemenceau, hogy nélküle talán Hitler sem, és második világháború sem lett volna.

Szokásos „nagyvonalúságommal" otthon felejtettem Jóska bátyám kolozsvári címét. Kolozsváron korábban többször voltam, ismertem is valamennyire a várost. Csakhogy Jóska bátyám már nem ott lakott, ahol a háború alatt, az új címe nélkül nem tudtam volna megtalálni, így lemondtam arról, hogy ott szálljak le a vonatról. Rózsika nénémet Enyeden megtaláltam volna, de ott meg nem állt meg a nemzetközi gyorsvonat. Mentem hát tovább Tövisig, ami fontos vasúti csomópont

138