Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

A családunk

Anyai dédapám romantikus pályát futott be. 1848-ban osztrák önkéntesként került Magyarországra. Túlélte a hazárdul vállalt első nagyszebeni csatát, ahol a bécsi egyetemi légió, majdnem teljesen elvérzett. Sikerült elkerülnie az önkényuralom megtorlását is. A Felvidékre, németlakta területre húzódott, hiszen akkor még magyarul sem tudott, Ausztriába pedig nem mehetett vissza. Fia - a nagyapám - által festett arcképe a szobám falát díszíti. Felvidéki német lányt vett feleségül. Dédanyám magas kort ért meg. Kilencvenhat éves korában, balesetben halt meg. Nagyapám harmadik gyermekükként már a kiegyezés után 1871-ben született Kassán. Mérnöki diplomát szerezve Bécsben az Arsenalban vállalt munkát. Csakhogy közben itthon megnősült, nagyanyám magyar volt, és egy szót sem tudott németül. Ezért, és első gyermekük halálának megrázkódtatása miatt, visszaköltöztek Magyar- országra. Nagyapám egy ideig Budapesten a Ganz Gyárban dolgozott, végül Erdélybe került és Gyulafehérváron a villanytelep igazgatója lett.

Még négy gyermekük született. Sorrendben Antal (Toncsi), József nagybátyáim, anyám, majd hét évvel később Irénke nagynéném. Nagyapám egyaránt anyanyelvi szinten beszélt magyarul és németül, de magyarnak érezte és vallotta magát. Ugyanúgy nála tíz évvel idősebb József bátyja is. Jellemző, hogy a testvérek édesanyjukkal németül, egymás között viszont kizárólag magyarul beszéltek. Magyarságát azzal is kifejezte, hogy - bátyja példáját követve - eredeti osztrák nevét, Anton Tierenreitert Tihanyi Antalra magyarosította. Később az ő keresztnevét kaptam én is, míg húgom apai nagyanyámét.

Amikor rájuk szakadt a román világ, az új hatalomnak saját szakembere nem lévén, nagyapámtól eleinte nem követelt eskütételt a román államra. Amikor később feszegetni kezdték a kérdést, válaszul nyugdíjazását kérte.

Jóska bátyám és Irénke néném, immár nyugdíjas nagyapámmal és nagyanyámmal laktak a villanyteleppel szemben levő családi házukban. Férjhezmeneteléig anyám is velük élt. Toncsi bátyám Budapesten volt egyetemista, majd állás nélküli mérnök. Zenekarban zongorázott, ami akkor nagy társadalmi lecsúszásnak számított. Nagybátyáim biztos egzisztencia nélkül nem alapíthattak családot, így csak 1940 után, közel negyven évesen nősülhettek meg.

Irénke nagynéném mindössze harminckét évet élt. Sohasem ment férjhez, pedig amennyire vissza tudok rá emlékezni, szép fiatal nő volt. Jól zongorázott és hegedült (egyébként az egész család nagyon muzikális volt), gyönyörűen korcsolyázott, és ami akkor nők között ritkán fordult elő, kitűnően sakkozott. Csakhogy a „partiképes" magyar fiatalemberek nagy12