Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

A piarista gimnáziumban

Nem volt nagy dolog, de a szülei hálából gyakran megkínáltak étellel. Igyekeztem türtőztetni magam, hogy csak egyek és ne zabáljak.

Egyszer mégis lebuktam. Megpróbáltam egy süteményt eltüntetni a táskámban. Tapintatos emberek voltak, annyira „nem vették észre", hogy attól kezdve kis csomagot is kaptam. Akinek otthon éhes testvérei vannak, nem engedheti meg magának, hogy önérzetesen visszautasítsa.

A legnagyobb bajban a német nyelvvel voltam. Ebben a tárgyban hiányzott a legjobban, amit a többiek harmadikban ősszel tanultak. Sem a német helyesírást, sem a gót betűket nem ismertem. Ezekre utólag anyám tanított meg. Mire elsajátítottam, az írott gót betűket kivonták a tudnivalók közül. Persze, Bakonyi tanár úr azonnal kiszúrta a hiányosságaimat, és besorozott a „báránykái" közé. Ami azt jelentette, hogy né- hányunkat minden órán feleltetett, méghozzá könyörtelenül. Átlag huszonöt-harminc szó volt feladva, s közülük háromnak a nem tudásáért, de akár hangsúlyozási hibáért is elégtelen járt. Én egy év alatt nagyon keservesen, de kimásztam a „báránykai" státusból, de elégségesnél jobbat tőle soha sem kaptam. Más tárgyból jónál gyengébb jegyem egyszer sem volt. A tanár úr egyébként is rabiátus természetű volt.

Ha az órája előtt, ahova ritkán érkezett pontosan, az osztályban némi zaj fogadta, jött a „statárium", ami abból állt, hogy a névsorban haladva valamennyiünket feleltetett, de úgy, hogy a villámként záporozó kérdéseken kilencven százalékunk elvérzett. Az egyetlen piarista tanárom volt, akire ma sem tudok szeretettel gondolni. A történethez még csak annyit, hogy később elfogadhatóan megtanultam németül, sőt sokat fordítottam is németből, s hogy ezt csak érettségi után értem el, abban oroszlánrésze volt az általa keltett ellenszenvnek. A többi tanárról és az osztálytársakról az események kapcsán később írok.

A családunknak, úgy látszik, még nem jutott elég a csapásokból, a háborúból, a többszöri menekülésből, az éhezésből, bekövetkezett az, amitől okkal lehetett tartani. Jelentkeztek a ház tulajdonosai, idősebb házaspár három felnőtt gyerekükkel. Kérték, majd egyre határozottabban követelték, hogy költözzünk ki. Mentünk volna, csak lett volna hova. Egy alaposan megbombázott városban lakást találni reménytelennek látszott. A vita még negyvenötben kezdődött, és tartós konfliktussá fajult, amiben mindkét fél áldozat volt. Ok azért, mert nem tudtak a sajátjukba bejutni, minket meg a hajléktalanság fenyegetett. Házigazdáink, a Jeney család magatartása nem volt egységes. A családfő jóindulatú, megértő, türelmes ember volt. Soha egy rossz szava nem volt hozzánk. Ferenc fia ismert erős sakkmester, még játszani is hajlandó volt velem. Persze alaposan meg100