Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke) fakanalakat is készítettek belőle. Általában úgy állapodtak meg legtöbbször, hogy a mesternek is maradjon a termékből eladásra. Rendszeresen megjelent a faluban a köszörűs, ő szintén cigány kézműves volt. A falun végigmenve, kiabálva adta tudtára a gazdáknak érkezését. Ollókat, késeket, baltákat és egyéb vágóeszközöket köszörült, de a rossz edényeket is megfoltozta, tehát az egykori drótosok munkája az ő kezébe került. Értett még a lakatosmunkához. Pedállal hajtható köszörűjét maga előtt tolta, amit időnként meghajtott, ezzel is felhívva jelenlétére a figyelmet Nem egyetlen napra érkezett, ezért, ahol helyet adtak neki, ott megszállt, másnap folytatta tovább a munkát mindaddig, ameddig akadt javítani való. Gyorsan felismerték ezek az emberek a változatlanul meglévő igényeket, ráérezve arra a hiányra, amit a határok lezárása okozott e jellegzetes vándoripar, a drótosság eltűnésével. Évente egy alkalommal érkeztek meg a bakonyi falvakból a faeszköz-árusok, mindig nagy szekérrel, amelyet alaposan megraktak áruval. Szerszámnyelet, mezőgazda- sági faeszközöket, sütőlapátot, sőt, talicskát is árultak. Árujukat pénz ellenében értékesítették. Évente egyszer-kétszer jelentek meg a Bakonyból a meszesek, többnyire Ugodról. Az oltatlan meszet kocsiról árusították. Volt keletje, hiszen évente kétszer, ősszel és tavasszal meszeltek a háztartásokban, mind a lakóépületeket, mind az istállókat. Az őrletést a helyi malmokban oldották meg, amelyből három működött a faluban: a közbirtokosságé, a Tomózer- és a Somogyi-malom. A szövetés ugyancsak helyben elvégezhető volt, bár Szanyba is eljártak a takácshoz, sőt, akadt, aki otthon szőtt, főleg rongyszőnyeget, hasznosítva a háztartás textilhulladékát. A falvak jellegzetes alakjai voltak a vándoréletmódot folytató WC-tisztítók („vécémerők, vécépucolók”), akik szintén rendszeresen megérkeztek Takácsiba. Általában elhanyagolt külső jellemezte őket, nem egy, fizikailag is kimerült személy benyomását keltette. Előfordult, hogy egyedül jött és vállalta fel a munkát, de gyakoribb esetben férfi és nő járt együtt, akik házastársak voltak. Emlékeznek arra, hogy a visszatérő személy feleségét Julcsának hívták. Munkaeszközük mindössze egy hosszú rúdra erősített merítő edény volt, gyakran világháborús acél sisak, amit vállra téve vittek, miközben faluszerte bekiabáltak az udvarokra: „Kell-e vécét merni? ” A munkát felvállalva, kikötés volt, hogy napközben nem dolgozhatnak, csakis hajnalban és este. Az ámyékszékek tartalmát a telkek végében elhelyezkedő trágyadombon kialakított gödörbe hordták ki, majd betemették. Munkájuk ellenértékeként helyenként, mint pl. az egyházaktól, pénzt kaptak, másutt terményeket, így babot, krumplit, zsírt. Akadt viszont ház, ahol pénzzel fizettek. Egyetlen nap alatt általában nem végeztek a munkával, ezért a faluban maradtak mindaddig, ameddig akadt munkájuk. Ilyenkor ott szálltak meg, ahol helyet kaptak. ÉPÍTETT KÖRNYEZET, HÁZ- ÉS LAKÁSKULTÚRA Takácsi alapjában egyutcás település volt, Perével egybe épülve Y alakú utcahálózat jött létre, majd az újabb utcák nyitásával alakult ki mai több utcás képe. A beltelek azonban nem adott korlátlan lehetőséget új házhelyek kimérésére, elsősorban Pereta- kácsiban, ezért az új házhelyek létrehozására sajátos módszert alkalmaztak, jelesen a meglévő telkeknek egyszeri, sőt többszöri megosztását, amellyel közös udvarforma, 96
