Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke) hétig, a sonkát négy hétig hagyták a sóban állni. Egy hétig nem forgatták, utána azonban naponta sort kerítettek rá. Forgatásnál mindig megöntözték a sós lével. Ebbe a són kívül semmit nem tettek. A füstölt húsféléket, a sonkát, kolbászt, szalonnát sokan tartották rudakra akasztva a padláson, mivel a nádtető alatt nyáron is hűvös volt, a füstölt áru megtartotta szilárdságát. Disznóölések után a téli hónapok kedvenc étele volt a kocsonya. Ebbe került a disznó füle, farka, bőre, lába, sőt fejhúsa is. Elfogyasztani mindezeket egyetlen kocsonyakészítéssel nem lehetett, ezért lesózva eltették, majd felhasználás előtt kiáztatták és úgy került a főző fazékba. A disznóölés napján készítették el a család nőtagjai a disznótoros ebédet. Ennek koronája, amely soha el nem maradhatott, a toros káposzta volt. Legtöbb háztartásban savanyítottak káposztát, amelyből egy fazékban annyit tettek fel, ahány személyre az ételt tervezték. Mellé kerültek a zsíros, a szálkás (sovány) húsdarabok jó nagy meny- nyiségben, hiszen ez adta meg az étel semmi mással össze nem hasonlítható ízét. A megpuhult összetevőket vékony rántással berántották, majd tálalták. Ebédre a káposztán kívül csontlevest készítettek vékony metélttel, főtt húst tálaltak még fel ecetes tormával, továbbá pecsenyét, valamint sült kolbászt. Vacsorára hurka, sült hús, sült kolbász került az asztalra sós vízben főtt krumplival. Egyébként a húshoz, kolbászhoz majdnem mindig krumplit szoktak adni. Az étkezésekhez mindig tettek bort is az asztalra. Tízóraira a munkában résztvevők ettek inkább, többnyire frissen sültet. Evés előtt egy-egy kupica pálinka is megillette a munkálkodókat. Egyébként a toros asztalhoz csak akkor ültek le, ha már mindennel végeztek, élvezve az eredményes munka örömét. A munkák befejezését követően egy nappal rendszerint elküldték a kóstolót a közelebbi rokonoknak, szomszédoknak, a segítőknek, ami egy darab húsból, pecsenyéből, kolbászból, hurkából és töpörtyüből állt, de előfordult, hogy húst nem, csak valamelyik vagy mindkét töltelékes készítményt és töpörtyűt tartalmazott. Attól függött, mekkora volt a levágott állat, valamint attól, hányat szándékoztak még megölni. A kóstolót a megajándékozottak mindig hasonlóan viszonozták, tehát kölcsönös volt ez a figyelmesség. A baromfitartásban háromféle szárnyas kapott helyet: a csirke és a tyúk, a kacsa, valamint a liba. Legfontosabb baromfi a csirke-tyúk volt, amelyeket húsáért és a tojásért tartottak. Kotlós ültetéssel, házilag keltették ki a fias tojásokat, ügyelve arra, hogy vágni való csirke mindig legyen a nagy munkák idején. A kiöregedett tyúkokat levesbe vágták le, helyüket a továbbtartásra kiválasztott csirkék töltötték be, hiszen a tojás csak ilyen előrelátással volt biztosítható. A kacsákat szintén kotlóssal költették ki, míg a libákat az anyalúddal. A kacsát húsáért, zsírjáért egyaránt tartották több háztartásban is. A levágásra és fogyasztásra szánt példányokat tömésre fogták, amelyek így tekintélyes súlyra tettek szert. Egyébként a Gerencére hajtották le a kacsákat, sőt, maguk is lementek és haza is találtak napszálltakor. A kacsák kizárólag csak a család élelmezését szolgálták. Kevésbé volt ízes a liba húsa, de ezt a baromfifélét nagyon sok házban tartották. A rét füvén felnövekedtek, másutt pedig a házhoz tartozó kertet elkerítették, ott jól megvoltak a libák, főleg olyan helyeken, ahol közel laktak a Gerencéhez. A jószágnak vízre 87
