Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke) Szent György napig. Ez alatt az idő alatt a saját legelőkkel rendelkezők ott legeltettek, akinek nem volt, meghatározott összegért vehette igénybe másokét. A falu vezetése ezt az összeget 1831 -ben évi 2 Ft fűbérként határozta meg, azonban ezt sokallották az érintettek, ezért a marhánkénti 5 garasban állapították meg közösen az összeget, amelyet közmegelégedéssel fogadott mindenki. A legelőnek óriási jelentősége volt az állattartásban. Nem véletlen, hogy megbírságolták mindazokat, akik tilosban legeltettek vagy más rétjére, terményei közé hajtották be állataikat. Ilyen esetek nem csak a falubeliek között fordultak elő, hanem a szomszéd faluval is összetűzésbe kerültek a tilosban való legeltetésért. így a vaszari- akkal nem is egy alkalommal, de előfordult az ihásziakkal is. Ilyenkor a rajtakapott személy, vagy közösség állatait behajtották és csak a büntetés megfizetése után kap- hatta/kaphatták azokat vissza. Egy alkalommal a vaszariak fejszével mentek Takácsiba állataik visszaszerzésére. Ezért 60 forintra büntették meg őket. Ugyanakkor előfordult, hogy az állatok Takácsiból tévedtek a vaszariak határába, amiért ők is csak a kirótt büntetés lefizetését követően juthattak a befogott jószágokhoz. A két falu között ezen a téren komoly ellenségeskedés alakult ki, ezért még a tilosba tévedt libákért is kemény büntetéseket fizettettek.212 Az adatok azt igazolják, hogy az ökörtartás is komoly jelentőségűvé vált, igásál- latként tartották, de korábban a legelőre is kihajtották. A legelőn lévő jószágot ősszel bekötötték és róluk egész télen, kora tavasszal gondoskodnia kellett a gazdáknak. Ezért élelmezésükhöz minden etethető, takarmányozásra alkalmas növényt felhasználtak. A marhák élelmezését a legeltetésen kívül darált takarmányrépával, árpa- és kukoricadarával, valamint kukoricalevélből, árpaszalmából, szénából kevert abrakkal oldották meg. Éjszakára egy-egy kéve kukoricaszárat tettek a marhák, de még a lovak elé is, amit reggelre lerágtak. Ezt a száríziket pedig a kenyérsütő kemence befíítésére tovább hasznosították, ami különös takarékosságról tanúskodik. Nagyszerű marhaeledel volt a nyers szelet, ez a cukorrépa zúzalék, amit törekkel, szecskával vagy zabszalmával kevertek. Szecskavágóval aprították össze, majd egy napig állni hagyták, hogy „meggyengüljön”. Hintettek még rá egy kis korpát, darát és úgy adták a jószágnak. A cukorrépa zúzalékát egy tömbbe rakták össze hazaszállítás után és szalmával, valamint földdel lefödték. Amikor etetéshez felhasználtak belőle, akkor szalmametszővel szeleteket metszettek le, amit egyéb takarmánnyal kevertek. Ősszel kiváló zöldtakarmány volt a lóhere, amit lovaknak, marháknak egyaránt adtak. A tehenek nagyon jól tejeltek ettől. Lovat a tehetős gazdák tartottak, ahol az igásállatként is alkalmazott lovakkal a gazda, míg az ökrökkel a cseléd dolgozott. Egyébként az állatok gondozása a gazdák, gazdagabb családokban a cselédek feladata volt, de a fejés és a tej feldolgozása, a tejhaszon értékesítése a nők munkái közé tartozott. Különösen figyelemre méltó területe volt az állattartásnak a disznótartás. A vagyonnak az örökösök közötti megosztását előkészítő leltárakban a javak között megnevezik a sertéseket is, anyadisznót, hízót, malacokat egyaránt, sőt külön osztozkodás 212 VeML IV. 1. b. IV. 1. b. 1351/1831. (június 27.) közgy. sz. i„ csatolva: 658/1832. (február 20.) közgy. sz. i. 84
