Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)

I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői

TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (.S'. Lackovits Emőke)

hogy felfonhatók legyenek. A munkára általában őszi estéken került sor, gyakran lámpánál dolgozva. A munka végzése közben elbeszélgettek. Ahol kukoricagóré állt, ott a termést ebbe helyezték el, ilyenkor nem kellett koszorút fonni. Ahol nem volt góré, ott a koszorúkat állványra tették. A kukorica szárát és a csuhét egyaránt hasznosították. A morzsolásra télen kerítettek sort, általában az öregek végezték ezt a munkát. Az így nyert szem a disznók és a baromfi fontos tápláléka volt. A visszamaradó csuhét ugyancsak hasznosították. Java része állati eledelként szolgált, de rámán szatyrot készítettek, továbbá lábtörlőt fontak belőle.

A krumpli vetésére március végén, április elején kerítettek sort, a kertekben és a szántók erre a célra használt részein. A növényt kikelése után egyszer-kétszer megkapálták, majd a bokrokat betöltötték, de volt, aki egyszer ekézte és egyszer kapálta, eső után pedig feltöltötte, szedésig nem volt gond vele. A szedést általában kézi kapával, a bokrokat kifordítva, ősszel végezték. A krumplit, továbbá a termények között másodvetésként alkalmazott takarmányrépát kiszedés után vermelték, prizmás tárolást alkalmazva. A földre szalmát tettek, majd a kiterített, kupacokba rakott terményt szalmával takarták le és 15-20 cm magasságban földet tettek rá, amit a kupacok mellől szedtek ki, így árkot képeztek körülöttük. A hideg beálltával kukoricaszárral fedték be, de volt, aki istállótrágyát tett a tetejére, ami kiválóan védte a fagytól. Szükség szerint bontották meg ezeket a vermeket, de utána visszatakarták. Akinek viszont megfelelő nagyságú pincéje volt, ott tartotta a répát. Előfordult viszont az is, hogy a ház folytatásában álló kamrába tették a krumplit és a répát is.

Cukorrépa termelésre ugyancsak ráálltak, amelynek nagy hasznát vették, hiszen egész esztendőben nem kellett cukrot vásárolnia a termesztőnek. A cukorrépát áprilisban vetették, májusban egyelték („egyezés”), vagyis a fölösleges szálakat kihúzták, hogy a legerősebb növekedését elősegítsék. Kétszer kapálták, de volt, aki a sorok közét megekézte. Kiszedésére október elején került sor. Hegyes böködővel fordították ki a földből, amit az ekevázra tettek. Ezután csírázták, amit két-három személy végzett. Ez is kalákamunka volt, összesegítve egymásnak a szomszédok, rokonok. A levágott csírát állati táplálékként hasznosították. A leadott répa után még az ú. n. nyersszelet is járt a termelőnek. Ez tulajdonképpen répazúzalék volt, ami a cukor kinyerése után maradt, olyan állagúnak mondható, mint a rizs. Ezt a mellékterméket vagonokban szállították vissza, értesítve a gazdákat a vagon érkezéséről. Ilyenkor kimentek a vasútállomásra, kirakták a vagont és a járandóságukat, amely a leadott répa utáni meghatározott mennyiség volt, haza szállították. Kiváló állati eledelnek tartották.

Mindezeken kívül néhány gazda kölest is termesztett, de ez nem mondható általánosnak. Aratás után vetették a gabona helyére, hogy a föld ne álljon üresen. A levágott terményt kicsépelték, szalmája jó takarmány volt, de mindig hagytak magkölest a következő esztendőre.

Nemcsak a szüretnek, hanem a termények betakarításának is vármegyei határozat szabta meg az idejét még a XIX. században, amely a gabonára, valamint a kukoricára vonatkozott. Takácsiban meglehetősen nagy rendetlenség uralkodott ezen a téren, amelyről a panaszokat összegző beadványok tudósítanak. Többen nehezményezték, hogy a tehetősebbek hamarább behordják termésüket, mint a közösség többi tagja, majd marháikat, ökreiket tarlójukra engedve, a még lábon álló termésben óriási károkat okoznak, amiért senkit nem vontak még felelősségre. Egyöntetűen vallották, hogy általános gyakorlat volt a faluban a rendszertelen betakarítás és az állatoknak a tarlóra

79