Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
II. Rész. Történelmi olvasókönyv (Összeállította: Hudi József) - VIII. A község a rendszerváltozás utáni évtizedekben (1990–2014)
TÖRTÉNELMI OLVASÓKÖNYV a templomban, emlékezve halottjára, és imádkozva az élőkért. A keresztelő, a konfirmáció, vagy az esküvő ugyanúgy az egész család, vagy rokonság öröme volt. Számon tartották egymást az emberek. De megbecsülték az idegent is. Német, svájci, vagy holland vendégeink nem győztek csodálkozni, milyen vendégszeretettel vették őket körül az emberek Takácsiban. Azt gondolom, hogy egy elemeire hulló társadalomban érdemes ma ezekre a faluközösségekben megőrzött, de soha nem emlegetett, mert természetesnek gondolt értékekre emlékezni, és emlékeztetni. Egyháztagjaink tudásszomja óriási volt. Szemhatárunkat tágítandó, autóbuszos kirándulásokat szerveztünk (a szerecsenyi gyülekezet tagjaival közösen), amelyekre szívesen elvittük a gyülekezet fiataljait is. így látogattunk el egy ízben Debrecenbe és a Hortobágyra. Szeretetvendégségeink hasonlóképpen közkedveltek voltak, ahova teológus hallgatókat, vagy más előadókat hívtunk meg. Egy ilyen szeretetvendégségen (talán éppen 1980-ban?) mondta el Francsics Imre pápai református presbiter testvérünk (felesége a Református Gyűjtemények alkalmazottja volt, innen eredt az ismeretségünk) a takácsi 1930-as nagy tűzvész versben megfogalmazott krónikáját. A legnagyobb esemény kétségkívül Béres Ferencnek, az országszerte ismert énekművésznek régi magyar református dicséretekből összeállított zenés áhítata volt a templomban (Kovács Endre orgonaművész kísérte énekét az orgonán). Ottlétem idején építkeztünk is. Bevezettük a vizet a parókiára (az udvaron álló kútból egy hidrofor szolgáltatta a vizet), fürdőszobát alakítottunk ki, modernizáltuk a konyhát, parkettáztattuk az egyik szobát, a kéményeket átrakattuk, a volt istállót garázzsá alakítottuk (német barátaimtól kaptam ugyanis egy Trabantot), és téglakerítést építettünk az udvar jobb oldalán. Anyagi erőink meglehetősen szűkösek voltak, de a szocializmus éveiben ez nem is lehetett másként. Ennek ellenére sok mindent tudtunk csinálni, mert presbitereink ügyes kezű, segítőkész, szorgalmas emberek voltak, mindig a jó gazda gondosságával tekintettek egyházukra. Harmincegynéhány év távolából néhány kiragadott emléket gyűjtöttem csupán most egybe, és talán nem is a legfontosabbakat. Mert ott élnek ma is bennem, kitép- hetetlenül és kitörölhetetlenül, azok a beszélgetések, bátorító szavak és tekintetek, kézszorítások, mosolyok és imádságok, amelyek nélkül egy fiatalember nem tud jól és helyesen elindulni a pályáján. Ezeket a bennünket belülről érlelő ösztönzéseket azonban nehéz, szinte lehetetlen szavakba foglalni. Most, immár vénülő fejjel mondok köszönetét mindazoknak, akikkel Istennek a Krisztus szeretete által egybeölelt népeként élhettem együtt Takácsiban. Haló porukban is áldom azokat, akikkel Isten életem egy szakaszán közös, szép úton vezetett. Neveket tudatosan nem említettem rövid írásomban, de bizonyos, hogy sok-sok drága arc emléke immár életem végéig elkísér. Szeretettel gondolok azokra, akiket egykor kereszteltem, konfirmáltam, eskettem, vagy koporsó mellett vigasztaltam. Egykori lelkipásztoruk: Vladár Gábor. FORRÁS: VLADÁR Gábor: A kezdet öröme (Mozaikok). Sopron, 2014. június. 469
