Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — Ш. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke) A temetéssel kapcsolatos teendők intézésére a reformátusoknál egy férfit kért fel a család a rokonságból, többnyire a távolabbiak közül, akit halottas embernek, „papkísérőnek” neveztek. Olyan személynek kellett lennie, aki tudott énekelni és ismerte a temetési szertartást. Valójában a funerátor szerepét töltötte be, teendői az övével egyeztek meg. Tehát eljáró, bejáró, paphoz járó személy volt, képviselve a családot. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy feladata alkalmi volt, hiszen tiszteletből vállalta el ezt a szerepet, így minden elhunyt esetében más-más végezte ezt a tevékenységet, amellyel a funerátor a gyászoló családot kímélte meg a különböző ügyintézés gondjaitól.269 Ő ment el a lelkipásztorért és kísérte el a gyászházhoz, a temetési menetben pedig mellette haladt. Amikor megszűnt a háztól temetés, akkor a temető kapujában várta a lelkészt és kísérte a ravatalozóhoz, ill. a sírhoz. Mindezeken túl látnunk kell azt is, hogy a társadalmi-kulturális átalakulással már nem minden esetben tölthette/töltötte be ezt a tisztséget rokon. Felkérték rá a gyülekezet gondnokát, de előfordult, hogy a lelkészasszony férjét. Evangélikusoknál a közeli hozzátartozó testvére vagy sógora intézte a temetéssel kapcsolatos teendőket, viszont a rokonok vagy ismerősök közül felkértek valakit a lelkipásztor kísérésére. Egykor a római katolikusoknál is létezett a kísérő, azonban ő kizárólag katolikus személy lehetett. Amíg háztól temettek, addig a temetés napján a lelkipásztorok a házhoz mentek. A koporsót az udvarra vitték ki és feltették a Szent Mihály lovára, majd innen vették vállra és vitték a temetőbe. A ravatal, majd a koporsó körülállásának reformátusoknál megvolt a rendje. A lelkész a koporsóval, az elhunyttal szemben állt, tőle jobbra a közvetlen hozzátartozók, a vér szerinti rokonok, fejénél a távolabbi, harmad-negyed fokú és a házassági rokonok, míg a gyülekezet tagjai a lelkész bal oldalára álltak, előfordult, hogy 10-15 m-re a koporsótól. A papkísérő és a gondnok a lelkész mellé álltak. A végtisztesség tevőknek rokonsági sorrendbe rendeződése íratlan szabály volt. Ez a rend a családszerkezettel, a rokonsággal összefüggő, rávilágít az egykor létező nemzetségi rendre, de utalhat a nagycsalád egykori meglétére is.270 Az 1980-as évek végén, 1990-es években a végtisztességre összegyűltek kiegészültek a bibliakörösökkel, valamint a presbitérium tagjaival, akik ugyancsak a lelkész mögé kerültek. Az evangélikusoknál az elhunyt egyik oldalán állt minden rokona, a másikon pedig a fiatalok, akik a koszorúkat vitték ki a temetőbe. A sír megásását az elhunyt családjának távoli rokonai és barátai vállalták el a vizsgált időben, majd az elhantolást is ők végezték. Később fizetett sírásók ásták meg a sírt: Szőke Péter és Kiss Gábor, akiket az elhunyt családja fizetett ki. Viszont a sír behantolását ilyenkor is a vivők végezték. A temetési menet reformátusoknál ekkor a következőképpen állt fel: elől ment a lelkész, a funerátor és a kántor. Őket követték a halottvivők a koporsóval. Négy-négy fő vitte vállon az elhunytat, akik váltották egymást, így nyolc halottvivő végezte ezt a szolgálatot. A koporsó előtt az atyafiságból egy személy pedig a fejfát vitte. Az elhunytat a hozzátartozók és a gyászolók követték. A halottvivők szomszédok, jó ismerősök voltak általában, gyakran ők ásták meg a sírt és hántolták el a koporsót. 269 DANKÓ 1987. 331., 333., 335. 270 S. LACKOVITS 1988. 195. 138
