Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke) kötöttek meg és egyházilag esküvel megpecsételték, megerősítették. A legények a katonaságtól való leszerelésüket követően, 24-25 esztendős korukban, míg a lányok húszas éveik elején kötelezték el magukat házassággal. Amikor két fiatal kapcsolata igazán komolyra fordult és ezzel a szülők is elégedettek voltak, a „kérő ember” megkérte a hajadon szüleitől a legény számára a lány kezét. A „kérő” lehetett a legény keresztapja vagy a sógora. Ez a formája a leány kérésnek az 1940-es években azonban háttérbe szorult, leánykérőbe már többnyire az apa ment el a fiával. Kalbert Sándomé Kalmár Borbála, valamint Vajda Sándomé Szabó Ilona hallottak házasságszerzésről is, amikor a leánynak legényt, a legénynek leányt szereztek. Ezek a házasságszerzők általában férfiak voltak. Ok jártak el a házasulandó érdekében, megtudakolva, hogy szívesen látják-e a házassági szándékkal jelentkező egyént. Legény és lány érdekében egyaránt vállalták a szolgálatot. A házasságszerzők személyére vonatkozóan a református egyházi rendelkezések szigorú hangot megütve hangsúlyozták, hogy azok tisztességes férfiemberek lehetnek, nem asszonyok. Evangélikus adatszolgáltatóim is férfiakról tettek említést. Bár a visszaemlékezések ma már alig, vagy egyáltalán nem tudnak a házassági szerződésről, a hitbérről vagy móringról, amely létezett és azt a célt szolgálta, hogy az özvegyen maradt asszony további megélhetését biztosítsa, elejét véve annak, hogy kiforgathassák őt vagyonából. Ennek írásba foglalására, a házasságba való, mindkét fél részéről történt beleegyezést követően került sor. Ennek különösen szükségét érezték második házasságkötéskor, hiszen többnyire a férj jóval idősebb volt ilyenkor új feleségénél. Amennyiben a férjnek az előző házasságából származóan utódai voltak, akkor az új asszonyt indokoltnak mutatkozott biztosítékokkal körülvennie, nehogy az örökösök megfeledkezzenek róla, figyelmen kívül hagyva életfeltételei meglétének rendezését. Móring alatt mindig valamekkora vagyonrészt értettek, amelyet a házasuló felek egyike ígért az őt túlélő házastársának. Viszont az özvegyet a móring csakis akkor illette meg, ha a házasságból nem származott utód. A móringban foglaltakat az örökösök kötelesek voltak az özvegynek kifizetni. A közös szerzemény a túlélőé lett, halála után pedig a házasfelek rokonai között egyenlően osztották fel. Az özvegyen maradt asszony a móringból alapíthatott önálló háztartást, az özvegy férfi pedig a házhoz vitt ingóságokat a móring alapján tarthatta meg. A móringolás a 18. század közepétől a 20. század elejéig élt a népi joggyakorlatban.254 254 GELENCSÉR 1983. 61-63.
