Szűts István Gergely (szerk.): A vidéki Magyarország kisipara és kiskereskedelme az 1910-es években - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 38. (Veszprém, 2015)
Kaposi Zoltán: Nagykanizsa kisiparának változásai az 1910-es években
Veszprém kisipara és kiskereskedelme az 1910-es években lakosságának. Kereskedelemből 1.196 fő élt, amely a lakosság 8,5%-át jelentette.20 Tíz év múlva ez az arányszám további növekedést mutatott. 1910-ben az iparból élők aránya 35,7% volt (14.792 lakosból 5286 fő), a kereskedelemmel foglalkozók száma viszont csökkent (1.052 fő), de összesen így is a lakosság csaknem felét, 43%-át képviselte.21 Az iparosok foglalkozásszerkezete sokat változott a 19. század második felében. 1870 és 1910 között megfogyatkoztak vagy teljesen eltűntek a 19. század első felének speciális veszprémi szakmái közül a csapók,22 szűrszabók és a kapcások, a bőriparban a tobakosok,23 a faiparban a csutorások.24 Pedig a nyersanyag, a gyapjú, a bőr, a gubacs, a szömörce, a fa és a jól képzett szakembergárda rendelkezésre állt. Illikmann György „az utolsó veszprémi csu- torás" a 20. század elején keresetét böllérkedéssel egészítette ki. Az iparosok által lakott városrész a Cserhát és a veszprémi vár lakói rendszeresen megfogadták a téli disznóölések idején, hurkái, kolbászai, disznósajtjai városszerte legalább annyira híresek voltak, mint csutorái. Műhelyét Rhé Gyula múzeumőr vásárolta meg az 1935-ben felépített Bakonyi Házba, ahol a mester turisztikai attrakcióként maga mutatta be a csutora készítését.25 A filoxéravész idején rendelés nélkül maradt kádárok, s több más iparág mesterei az 1890-es években egymás után jutottak csődbe, csak azok a mesterek maradtak talpon, akik szakosodtak vagy rokon területen találtak megélhetést. A veszprémi kádármesterek közül Benkő István a vörösbor tárolására és készítésére alkalmas egyedi hordó kifejlesztésével tudta megtartani egzisztenciáját, amelynek szabadalma nagy jövedelmet és elismerést jelentett számára. Több tucat magyarországi kiállításon vett részt és képviselte az országot a Párizsi világkiállításon is. 1912-ben bekövetkezett haláláig a város fontos közéleti szereplője, többek között vármegyei bizottság tagja volt.26 Szemenyei Gáspár a kádármester is több lábon állt. A századfordulón ő volt a veszprémi püspökség pincemestere, de saját szőlővel is rendelkezett Balatonalmádiban. Számos szabadalom fűződött nevéhez, többek között 20 Népszámlálás 1900/2: 314-325. 21 Népszámlálás 1910/2: 58-59.; Kovács 1936: 379-382. 22 Az 19. század első felének adatai szerint a legnépesebb veszprémi kézművesek a csapók voltak 1828-ban 223,1846-ban 500 mesterrel, 1885-ben már csak 69 dolgozott belőlük. Nagybákay 1994:507. 23 A birka-vagy báránybőrből készült csizma-vagy papucsszattyánt készítő tobakosokból 1846- ban még 29 dolgozott a vár alatt a Séd partján. Az utolsó veszprémi tobakos 1885-ben hagyta abba a munkát, közülük többen fuvarozásból vagy napszámból éltek. Nagy 1971: 236. 24 A napóleoni háborúk hadseregének kedvelt, fából esztergált ivóedényéből a 19. század első felében 21 év alatt 368.000 darabot szállított a veszprémi csutorás céh. Utoljára 1867-ben szállítottak a hadseregnek 1963 darab csutorát. A mesterség képviselői valamikor a Cserhát városrész északi részén a Csutorás utcában éltek és dolgoztak, közülük a 20. század elején már csak az Dlikmann család lakott. Bartócz 1971; Márkusné 2013:186-191. 25 Nagybákay 1994: 508; Márkusné 2013:181-185. 26 Varga 2009:69.; Márkusné 2013: 83. 113
