Hermann István: A veszprémi egyházmegye igazgatása a 18. században 1700-1777 - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 37. (Veszprém, 2015)
III. Az egyházszervezet középső szintjének kiépítése - III.1. Egy nem létező igazgatási szint: a főesperességek
A FŐESPERESSÉGEK méltóságsorok.306 Egyértelművé teszi a különbséget, hogy tiszteletbeli kanonoktársait ez alatt az idő alatt is következetesen kerületük espereseként jegyzik. A következő főesperesi cím, amely felbukkan a forrásokban a fehérvári. 1755-ben Dravec József eddigi fehérvári kerületi esperest, címzetes kanonokot Bíró Márton püspök veszprémi plébánossá és ezzel együtt a veszprémi Szent Anna szeminárium prefektusává nevezte ki. Ugyanebben az okiratban kettéosztotta a veszprémi esperesi kerületet, s ezek egyikének esperesévé is megtette az új veszprémi plébánost. Végezetül a három Fejér és Pilis megyékben található esperesi kerületből egy főesperességet, a fehérvári főesperességet alakította meg a főpásztor, s ennek első főesperesévé is kinevezte Dravecet.307 Ez a kinevező okirat több okból is érdekes, itt azonban csak a főesperesség szempontjából vizsgálom. A kinevezés nem utal arra, hogy a püspök a fehérvári főesperesség kialakításával egy már meglévő rendszert alakított volna át. Pöstyéni Mihály 20 évvel korábbi budai főesperessége tehát vagy nyomtalanul elenyészett az idők folyamán, vagy mint konkrét igazgatási terület, egyáltalán mint olyan cím, amelyhez egy meghatározott terület fogalma társult volna, már a maga korában sem létezett. A másik érdekesség, hogy Dravec kinevezésén kívül Bíró Márton másnak nem adományozott főesperességet, holott kézenfekvő lett volna „betöltenie" a zalai, vagy épp a somogyi főesperesi tisztet is. A lehetséges magyarázatot Bíró Márton személyi politikájában, helyesebben annak korlátozott lehetőségeiben vélem felfedezni. Ezt a következő fejezetben a káptalan tagjainak vizsgálata kapcsán részletesen is be fogom bemutatni, annyit azonban meg kell előlegeznem, hogy 1745 és 1755 között egyetlen káptalani javadalom sem üresedett meg, jelentősen szűkítve ezzel a főpásztor mozgásterét munkatársai jutalmazásában, megfelelő javadalomhoz juttatásában. Erre válaszként születhetett döntés 1749-ben a tiszteletbeli kanonokok kinevezéséről, illetve 1755-ben a kitüntető fehérvári főesperesi cím adományozásáról. Az 1755-öt követő öt év alatt aztán a káptalan teljesen kicserélődött, s ez részben feleslegessé tette az újonnan létrehozott címek további használatát. A tiszteletbeli kanonoki címmel ellentétben a későbbiekben nem került sor sem a fehérvári, sem más főesperesi cím adományozására. A korszak általam ismert utolsó főesperesi említése is elég különös szövegkörnyezetben történt. Koller Ignác püspök 1769-ben zalaegerszegi plébánossá, s ezzel együtt a zalaegerszegi kerület esperesévé nevezte ki Mulai Jánost. A kinevezésben olvasható, hogy a zalaegerszegi esperesplébános egyben hivatalból zalai főesperes is volt.308 Ennek értelmezése sem egyszerű feladat. 306 Főesperesként: 1749. augusztus 15. MNL VeML XILl.i.aa. tóm. 14. no 94. [680.], 1759. január 2. MNL VeML XILl.i.aa. tóm. 16. no 2. [351-352.], esperesként: 1759. február 13. MNL VeML XILl.i.aa. tóm. 16. no 36. [402]. 307 1755. XII. 11.: VÉL I.1.39.b. tóm. 15. 29-31. 308 A beszúrás a következőképp szól: „(NB. Uhi Parochus non est simul Vlice] Alrchi] Diaconus, 115
