Harmat József: Roma holokauszt a Grábler-tónál. A székesfehérvári és várpalotai cigányok tömeges kivégzése várpalotán 1945-ben - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 34. (Veszprém, 2015)
II. Forrásközlések - A Nemzeti Számonkérő Különítmény és péti működése
II. Forrásközlések Különben is, mikor másnap nem jöttek értünk, reméltük, hogy talán nem is lesz velünk semmi, de kb. 3 nap múlva megjelentek értünk a csendőrök Pintér főispánnal, két teherautóval, felpakoltak bennünket, és elvittek Várpalotára. Pintér Várpalotáig velünk jött, tovább nem tudok róla.511 Várpalotán valamennyiünket - úgy emlékszem 118-an lehettünk,512 a nyilasházba egy pajtába tereltek, és őriztek bennünket, fegyverrel és lámpával, hogy meg ne szökhessünk. Ott újra átkutattak bennünket, és még meglévő értékeinket, de különben is minden nálunk lévő ingóságot elszedtek, még a szappant, varrótűt, cérnát is. A bánásmód embertelenül durva volt, mikor vízért könyörögtünk, legalább a gyermekek számára, szitkokat és ütéseket kaptunk, úgyhogy a kisgyermekek az olvadó havat ették, úgy szintén mi is. Enni sem kaptunk semmit. Reggel a munkabíró férfiakat a vajdával együtt elvitték azzal, hogy sáncot ásni mennek, a vajda még vigasztalt is bennünket, hogy ne féljünk, nem lesz semmi bajunk. Délután úgy 4 óra tájban, mikor a nap már lemenőben volt, a fiatalabb nőket a csecsemőkkel és karonülő gyerekekkel, különválasztották az öreg asszonyoktól és gyerekektől, és elvezettek bennünket - miután én is a fiatalabb nők közé tartoztam, tehát velük voltam - azzal, hogy visszavisznek Fehérvárra. Mikor azonban a község határánál lévő akácosnál az erdőbe befordulni kényszerítettek bennünket, már tudtuk, hogy mi lesz a sorsunk, és egymásra borulva sírtunk. A csendőrök durván hajtottak bennünket, mint a barmokat, természetesen a haláltól való félelmében sok közülünk nem akart, vagy nem is tudott menni, ezeket puskatussal ütlegelték, velem együtt, tekintet nélkül a viselős voltomra. Egy ugyancsak viselős asszonytársam már nem tudott menni, ezt az egyik csendőr ütlegelni kezdte, a másik pedig géppisztolyával a szó szoros értelmében kilőtte a hasából a gyermeket. így tereltek le bennünket a gödörhöz, ahol meg kellett állnunk, én azonban már nem bírtam magammal, odarohantam a gödörhöz, abba feküdtek már holtan a férfiak, akiket elvittek közülünk reggel. Ott láttam holtan feküdni apámat és két fiútestvéremet is. Én magam félig beleugrottam, félig beleestem a gödörbe, és arcra borulva fejemre húztam a kendőmet, hogy ne lássam, mi következik, de már akkor sűrűén hullottak a lövések, én magam nyolc súlyos sebet kaptam, karomon, lábamon, hasamba, gyomromba. A velem kivégzettek közül többen rám estek és úgy maradtak halva, valószínűleg az ő testük fogta fel tőlem a többi golyót. Még hallottam, amint 511 Lendvai Mária, Horváth Istvánné és Lakatos Józsefné egyöntetűen azt vallották, hogy másnap délelőtt vitték a cigánykat Várpalotára. Később a népbíróságon Lakatos Angéla is elismerte, lehet, hogy a napok számát illetően tévedett. ÁBTL 3.1.9-V-128404/a, 241-245. 512 A Lendvai Mária által közölt számhoz hasonlóan ez sem lehet pontos adat. Nem valószínű, hogy akkori zaklatott állapotában megszámolta volna a nyilasház pajtájában összezárt embereket. Ha azonban a Lendvai Mária által bemondott 85 körüli székesfehérvári cigányhoz hozzászámoljuk a másik túlélő, Raffael Margit által emlitett három várpalotai családot („lehettünk vagy harmincán”), 120 körüli számot kapunk. (Raffael Margit vallomását néhány lappal később közöljük.) 150
