Padányi Bíró Márton veszprémi püspök emlékezete - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 33. (Veszprém, 2014)
Szíjártó M. István: A kosellecki „nyeregidő” a 18. század végi magyar politikában
Szíjártó M. István megváltoztathatatlan elrendezésre építő érvelést - mintha megpróbálnának (például Pászthory Sándor vagy Batthyány Alajos) a kétféle érvvel két eltérő gondolkodásmódú célközönséget is meggyőzni. Az, hogy a 18. század végének Magyarországán a politikai vitákban mindkét típusú, a múltra orientált és a jövőre tekintő érvelés egyaránt alkalmazható volt (ami nyilvánvalóan nem volt így sem száz évvel korábban, sem száz évvel később), éppen ez, az ilyen vegyes érvelések léte mutatják legjobban, hogy ez az időszak, példának okáért az 1790-91. évi diéta időszaka Magyarországon is a Sattelzeit, a nyeregidő kora volt a politikai gondolkodásban. Konklúzió helyett egy alternatíva A történelem nemcsak diskurzus és értelmezés, hanem szöveg is. Az olvasók morális alapon viszonyulnak a szöveghez, és döntik el, hogy mely szereplővel azonosuljanak. Hangsúlyozni szeretném, hogy a fenti érveléssel nem az volt a szándékom, hogy a felekezetek közti szokásos történeti szereposztást megfordítsam, hogy tudniillik a 18. századvégi tolerancia ügyében nemcsak elnyomott protestánsokról és gonosz katolikusokról lehet beszélni, hanem például az általuk használt politikai érvek tekintetében a protestáns fél elsősorban régi típusú, történeti érvelést alkalmazott, míg a modernebb koncepciókat az állam- hatalom felvilágosult képviselői és a katolikus ellenzék képviselték a vitában, még ha nem is csak ezeket hangoztatták. Itt valójában csupán arról van szó, hogy egy adott megközelítés kontextusában egyféle értelmezés adódik, és egy másik történeti kérdésfeltevés egészen másfajta eredményre vihet, másfajta képet rajzolva ugyanarról a történeti korról, esetleg egyazon történeti problémáról. Ha igaza van Niklas Luhmannak, és a társadalmi rendszerek feladata a világ komplexitásának redukciója, a történésznek többféle útja is van akkor, amikor értelmes és áttekinthető struktúrákba rendezi a múlt káoszának bizonyos elemeit. Hogy ez nyilvánvalóvá váljék, konklúzió helyett felvázolnék egy alternatív értelmezést. Visszakanyarodva a konfesszionális rendiségről az alkotmányos rendiségre való áttérés gondolatához, az 1790-91. évi vallásügyi vita kapcsán azt is mondhatjuk, hogy a magyar rendek a vármegyei utasítások tanúsága szerint egységesen visszautasították a józsefi vallási toleranciát (még a protestánsok is), mert az rendeleti úton lett bevezetve, és ragaszkodtak az alkotmányhoz, a diéta kizárólagos törvényhozó jogához, és a felekezeti ügyben a 17. századi békekötéseken nyugvó törvényes alaphoz. Vagyis, mondhatjuk ebben az értelmezésben, arról tettek tanúbizonyságot, hogy túlléptek az őket megosztó felekezeti 22
