Padányi Bíró Márton veszprémi püspök emlékezete - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 33. (Veszprém, 2014)
Siptár Dániel: A monasztikus szerzetesség megújulása a Veszprémi Egyházmegyében
Siptár Dániel akár világi commendatorok kormányzásának időszaka alatt meglazult fegyelmi! és megcsappant létszámú szerzetesi közösség a török hódítás közeledtével, valamint a királyi hatalomért folytatott pártharcok forgatagában szétszéledt, a monasztikus élet pedig megszűnt a monostor falai között.21 Az épületek és birtokok ettől fogva bő hét évtizedig tisztán világi célokat szolgáltak,22 mígnem 1609-ben az uralkodó mindkét apátságot címként kezdte adományozni, azaz az apáti tisztséget formálisan távol élő egyháziak viselték, az ingatlanokat pedig ténylegesen egyes helyi várkapitányok birtokolták.23 Tőlük eltérően Bakonybél számára a commenda-korszak már 1411-ben elkezdődött, de csak 1476-ig tartott, amikor is sikeres reformkísérletet követően 1548-ban bekövetkezett feloszlásáig valós szerzetesi közösségként működött, miközben II. Ulászló döntése nyomán 1513-tól kegyurasága Pannonhalmát illette.24 Ezáltal azonban pusztulásakor az el nem enyészett birtokai Pannonhalma kezelésébe kerültek, vagyis a másik két apátságéival ellentétben nem fordították azokat világi célokra. A két apátság viszonya egészen 1563-ig meglehetősen zavaros volt, ekkor azonban I. Ferdinánd Torday Péter esztergomi kanonok, szent- györgymezei prépostnak25 adományozta a pannonhalmi apáti címet, és mint vele egyesített javadalmat, Bakonybélt is nekijuttatta.26 Innentől tehát a bakonybéli monostor hivatalosan is címzetes apátsággá vált, 1605-ig Pannonhalmával együtt, majd külön címként adományozták.27 Ebből adódott, hogy a másik két apátsággal ellentétben Bakonybél nem egy külföldi monostornak köszönheti a felélesztését, hanem már meglévő, magyar atyaapátságának, Pannonhalmának.28 Átlagos esetben ugyanis az elenyészett apátságok javadalmát a magyar uralkodó az uralma alatt álló tartományok 21 Zircen legkésőbb 1538-ban, Tihanyban 1534-ben. Horváth (1930) 71-72.; Hervay (1984) 210., 217.; illetve Erdélyi (1908) 63-76., 437. 22 Horváth (1930) 71-78.; Alpár (1942) 8.; Lékai (1982) 11.; Hervay (1984) 210., 217., illetve Erdélyi (1908) 76-79. 23 Horváth (1930) 79-84.; Lékai (1982) 11.; Hervay (1984) 217., illetve Erdélyi (1908) 79-100. 24 Molnár Szulpic (1906) 142-143.; Sörös (1903) 124-185., 558-559. (Oklevéltár 266. sz.); Sörös- Rezner (1905) 146-147. X. Leó pápa II. Ulászló döntését megerősítő, 1514. évi oklevele uo. 649- 656. (Oklevéltár 190. sz.) 25 Kollányi (1900) 163-164. 26 Sörös (1904) 5-13.; Molnár Szulpic (1906) 48-58., 202-203., 477-485.; Sörös (1903) 199. 27 Sörös (1904) 13-14. Kegyúri jogára igényt tartva 1611-től a király helyett a címzetes pannonhalmi apát adományozta Bakonybélt, Pannonhalma 1639-ben bekövetkezett újjáéledése után pedig a tényleges apát adta a címet egy-egy arra érdemes szerzetesének. Uo. 20. 28 Pannonhalmát 1639-ben III. Ferdinánd ismét tényleges bencés apátsággá tette azáltal, hogy Pálffy Mátyás heiligenkreuzi ciszterci atyát - aki magyar származású monasztikus szerzetesként viszonylag a legközelebb állt a magyarországi Benedek-rendhez - nevezte ki főapáttá. Molnár Szulpic (1906) 85-88. 168
