Forgó András (szerk.): Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 32. (Pannonhalma-Veszprém, 2013)
Hende Fanni: Ad Dignitatem REgiam Sublevetis. A 18. századi magyar királykoronázás történetéhez
Hende Fanni Antonio Salieri mint Hofkapellmeister vezényelt, és „azontúl haláláig minden koronázáson szerepelt".294 Az 1792. évi országgyűlési napló csak annyit árul el, hogy a lakoma alatt zenéltek. 9. Összefoglalás A koronázás egyházi szertartása követte a katolikus egyház liturgiáját, ettől jelentősebb eltérésre nem utalnak a források. A vizsgált koronázásokon olyan elemet hagytak el - a nádor által feltett kérdést -, amely nem szerepelt a szertartáskönyvben, tehát nem képezte az egyházi királyavatás részét. Fontos különbség volt a nyugati királyságokkal ellentétben magának a korona fejre helyezésének a megítélésében, annak legitimitást adó szerepében. Az egyházi szertartáson kiemelendő a nádor szerepe. Annak ellenére, hogy a jelenlevőkhöz intézett kérdését eltörölték, a rendek koronázásba való beleegyezését mégis képviselni tudta a korona fejre helyezésében megtartott szerepével. A világi szertartás magyarországi jellege eltért a német-római császári koronázásokétól. Élesen megmutatkozik a két koronázás világi részének különbsége, ami egyértelműen jelzi a két szertartás eltérő szimbolikáját. A császárkoronázás világi része nem tartalmazta a magyar királykoronázás során megjelenő szimbolikus cselekedeteket. Fontos azonban megjegyezni, hogy a császár a koronázását megelőző római királyválasztáson megtette azokat a politikai ígéreteket, választási kapitulációt, amelyekre a magyar királykoronázás világi részében került sor. Ezt a ceremónia egyes részeinek értelmezésekor figyelembe kell venni, még akkor is, ha a magyar király is adott ki hitlevelet a koronázása előtt. A császárkoronázáson ennek következtében az egyházi ceremónia jóval nagyobb hangsúllyal szerepelt, mint az azt követő világi ünnepség. A fentiekkel magyarázható, hogy a megkoronázott császár a Römer ablakából nézte, de nem volt aktív szereplője a lakoma előtti eseményeknek, amelyek pusztán a népnek szánt látványosságként szolgáltak. A magyar királykoronázás világi ceremóniája ezzel szemben szimbolikus gesztusaival szerves folytatása volt az azt megelőző egyházi résznek, hiszen a király, immár felkent uralkodóként minden egyes megnyilvánulásával az országlakosoknak tett „ígéretet": megvédi az országot mint a királyság legfőbb hadura - lovaggá ütés és a kardvágások a koronázási dombon; megtartja a kiváltságokat, a törvényeket - koronázási eskü. A két vizsgált magyar királykoronázásból azonban azt is látni lehet, hogyan változtak az egyes elemek jelentései, miként következett be bizonyos aktusok kiüresedése. Ezek a változások a Habsburg-házbeli királyok azon érdekeivel álltak összefüggésben, amelyek az örökös királyság magyarországi 294 Takáts (1926), 388. 108
