A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 29. (Budapest-Veszprém, 2012)
Horváth Sándor: Sztálinvárosi mítoszok
A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története amely a sztálinvárosi „visszásságokat” bírálta, és a város lakóit jöttment kalandoroknak minősítette. A városba érkezés emlékét felelevenítek szintén az alapján emeltek ki tájékozódási pontokat, hogy pozitívnak vagy negatívnak tartották-e a város létrejöttét. Míg a propaganda-füzetek szerzői úgy ábrázolták magukat, mint akik a számukra helyenként „világvárosi boulvard”-ra emlékeztető Sztálin út (Sándor András), az első utca (Örkény István), vagy a pártház (Palotai Boris) alapján tájékozódtak; addig mások számára a Késdobáló néven híressé vált kocsma, a piaci forgatag, vagy a keresztben fekvő gerendák jelentettek tájékozódási pontot. A sáros utak, a bevándorlók sokfélesége vagy a kortársak egy részének szörnyűnek számító körülmények a város ábrázolásaiban, valamint az emlékekben azt a funkciót is betöltötték, hogy felnagyítsák az „első építők” hősiességét, akiknek ezek alapján nemcsak a természettel, hanem a stigmatizált társadalmi csoportokkal is meg kellett küzdeniük. Hősök és nevelés: a sztálinista imázs Nem egy ábrázolásban Sztálinváros sajátos „nevelőintézményként” jelent meg, ahol maguk az emberek változtak meg, „nehézségeket legyőzve új szocialista hősök születtek”.40 A város nevelő imázsát legnagyobb hatással A kölyök című 1959-es játékfilm képviselte, amelynek főszereplője, egy fiatal, kelekótya lány Sztálinvárosban beleszeret új brigádvezetőjébe, majd számos félreértés és csínytevés után „megnevelődik”.41 A város képét meghatározta, hogy a propagandafüzetek és az azok hatását is magukon viselő visszaemlékezések egyfajta „csodaként” ábrázolták a város születését, amelyet a „közös akarat” hozott létre. Az erről „daloló” csasztuskák és sematikus versek nyitóképében gyakori fordulat, hogy a tengeri helyén „kőfalak nőnek”, az ember legyőzi a környező természetet és saját emberi gyengeségeit. A városépítés, a falak építésének „csodája” már az ókortól fellelhető irodalmi toposz, ezért a szerzőknek elegendő volt a már meglevő kliséket alkalmazni, hogy megteremtsék Sztálinváros hivatalos mítoszát. A különbség csak annyi volt, hogy Gilgames helyett a sztahanovisták képviselték a hősiességet, a távolról „őrködő” istenek helyébe pedig a párt, Rákosi és Sztálin léptek. A „város csodákkal teli teremtéstörténete” még azt a hatást is kiváltotta, hogy akadt, aki lakáskérelmét is ezekre a „csodákra” hivatkozva írta 40 Palotai [1951]; Ember 1953. 41 A kölyök (1959). Rendezte: Szemes Mihály. A „szocialista város” mint „nevelőintézmény” ugyanígy megjelent a szovjet propagandában is. Magnyitogorskról mondták a helyi Komszomolban: „Magnyitka megtanított minket dolgozni. Magnyitka megtanított minket élni”. Kotkin 1995: 198; Az NDK-beli hivatalos diskurzus elemzése kapcsán ezt a beszédmódot a német társadalomtörténet a „nevelésdiktatúra” (Erziehungsdiktatur) modellbe beágyazva tárgyalja: Haeder 1998; Ludwig (Hrsg.) 1999. 138
