Céhládától az adatbázisig. Új utak és eredmények az ipartörténet kutatásában - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 26. (Veszprém, 2012)
Gyulai Éva: Szabómesterség és céhes ipar a 16-18. századi Északkelet-Magyarországon
Gyulai Éva Szabómesterség és céhes ipar r a 16-18. századi Eszakkelet-Magyarországon A kutatás földrajzi határait a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye, illetve történeti elődei, Borsod, Zemplén, Abaúj (Torna) és Gömör vármegyék határain húzhatjuk meg. A törökkor kezdetétől, a 16. század közepétől ez a vidék Felső-Magyarország része, egyébként Felső-Magyarország határait éppen a gömöri bányavidéknél húzták meg. Kassa a törökkorban minden szempontból a vidék kulturális, gazdasági, katonai centrumának számított, s éppen a kései feudalizmus idején és a polgári fejlődés korai szakaszában vált a középkori polgári városból igazgatási központtá. A török kiűzése után, de főként a 19. századtól megszűnt Felső-Magyarország elkülönülésének hadászati és gazdaságirányítási oka, az elnevezés azonban még egy ideig megmaradt, igaz, egyre inkább földrajzi és nem politikai-igazgatási kategóriaként, mint a Felföld (Felvidék) tájainak összefoglaló neve. A 16. század közepe és a 19. század utolsó harmada közötti negyedfél század a rendi társadalom kései szakaszát és a polgári korszak kezdetét, a céhek tömeges alakulásának és fénykorának időszakától a céhek hanyatlásán keresztül az iparszabadság és az ipartársulatok megalakulásáig tartó történeti korszakot jelenti. A szabómesterség viszonylatában ezt a korszakot szintén több szakasz jellemzi: előbb a kassai céh virágzásának és szellemi-anyagi hatóereje kiteljesedésének, s ezzel a régió számos céhalapításának és megújításának századai, a mesterség specializálódásának, bizonyos modernizálódásának, majd stagnálásának időszaka, végül a varrógép és a tömeges varrónői munka, valamint az áruházi kereskedelem, a konfekció, a divatipar megjelenésével a céhes ipar megszűnése, a mesterség modernizációja. Céhek a 16-17. században Kassa és Miskolc (Céhek és „ urak szabói ”) A szabóság újkori történetére vonatkozó források azt mutatják, hogy ez a mesterség - talán egyedülállóan - nem mutatta a középkor végi virágzást követően a hanyatlás jeleit, s ebben a speciális alapanyag játszott döntő szerepet. A nyugati 145
