Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

elvárások a közösség normarendszerében az utolsó helyre szorultak. Okaiként ugyanazok nevezhetők meg, amelyekről a hitéletet tárgyaló fejezetben már szóltam. Legszigorúbb elvárások a nemi erkölcs területét vették körül. A fiatalok szigorú rendszabályok között éltek, amelyeket a hagyományos közösség tagjaiként nem lehetett áthágni, mert az illetőt ez a közösség még kivetette magából. Altalános követelmény volt az ifjúság és a gyermekek számára egyaránt, hogy esti harangszóra otthon kellett lenniük. Aki az utcán maradt, azt a falu a szájára vette, különösen a lányokat. Ez alól csak a legények jelentettek kivételt, de ők valójában férfiszámba mentek már. A legénykor kezdete a 18. életév betöltését jelentette, amikor a fiatal a férfiakkal azonos ütemben kaszált és zsákolt. Az 1930-as évek előtt az ilyen legényt még felavatták, ami azt jelentette, hogy a kocsmában fizetett az igazi legényeknek, akik bevették őt társaságukba. Ezt követően a felavatott legény rágyújthatott, kocsmába és bálokba járhatott, udvarolhatott. A közösség csak az ilyen legényeket becsülte. A legénysorba cseperedő fiúk voltak a „suvernyákok", akiket mindezek a jogok nem illették meg, csak bámulhatták a legényeket és esti harangszóra haza kellett térniök. A lányok 14-16 éves koruktól mehettek el a falubeli bálba: függött ez a szülők szigorúságától és a lányok fejlettségétől. Amennyiben a családban már volt nagyobb lány, akkor a fiatalabbak hamarább kezdhették a bálozást. Kíséret nélkül azonban egy lánynak nem illett és nem volt szabad semmiféle táncos alkalmon részt vennie. A kísérő lehetett az anya, a keresztanya, egy-egy rokonasszony vagy akár a szomszédasszony is. A bál végéig sem maradhattak ott a lányok, legalább egy órával a befejezés előtt haza kellett menniök, nehogy velük „seperjék ki a bált". Tilos volt a mulatságból legénykísérettel távoznia egy lánynak, mert a falu a szájára vette és olyan kapcsolatot tételezett fel róluk, amely nem létezett, azonban a megbélyegzéstől nehéz volt azután megszabadulni. A lányokkal szemben sokkal szigorúbb elvárásokat, szabályokat állított fel a közösség, sokkal korlátozottabb mozgást engedett meg számukra, mint a legényeknek. Őket ugyanis még a vizsgált időszakban jövendő anyaként tartották számon, a közvélemény negatív értékítéletét kiváltó viselkedés számukra a közösségi elítéltetést maga után vonó bűnnek minősült. Ez az elvárás és a hozzá való alkalmazkodás részét alkotta a női szerepeknek, amelyekbe nemcsak belenőttek, hanem amelyeket örököltek is. Az erkölcs egyetlen szférájában sem volt annyi törvény, szabályok sokasága, mint a nemi erkölcs területén.

118 Ezek a közösség által éltetett szabályok a házasság előtti szerelemre, a házasságon kívülire és a házasságra is kiterjedtek, ítéletet mondva a megesett lányok és a házasságrontók, azaz a házasság nélkül együtt élők fölött. Az emlékezetek szerint a házasság nélküli együttélés ritka volt, viszont az egyházi statisztika azt igazolja, hogy nemcsak előfordult, hanem az 1940-es évektől nőtt a számuk. Sőt egy-egy már a XIX. században is előfordult, mint pl. 1863ban Kiskovácsiban, amikor a „törvénytelenül együtt élő" személyeket a presbitérium házasság megkötésére utasította.

119 Ugyanez mondható el a válásokról. 1939-ben egyetlen házasság nélküli együttélés sem volt, válás is mindössze egy, addig 1940-ben tízen éltek együtt ún. vadházasságban, 1941-ben pedig tizenné-