Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

később egy pár lett belőlük. Egyik évben a katolikusok, másik évben a reformátusok közül választották őket. A bírónak és a bírónénak az egész bált végig kellett táncolnia, amely a felvonulás után kezdődött. Rajtuk kívül lányok és legények, azaz csőszök, csőszleányok voltak még a szereplők. A legények szalagos-bokrétás kalapban, a lányok pedig ún. magyar ruhában (zsinóros piros mellény, fehér blúz, piros szoknya, csizma, islógos párta) ültek a kocsira. A csőszlegények a csőszlánynak választott lányokat a szüleiktől kérték el. Vigyázni kellett, hogy azonos társadalmi szinten legyenek mindketten! A legények 18, a lányok 16 éves koruktól vehettek részt a szüreti mulatságban. Fiatal házasok is helyet kaptak a menetben. Ok cigánynak, drótosnak, kéményseprőnek öltöztek fel, mókázva szórakoztatták a nézősereget. A kocsin egy hordót is vittek, valamint egy szőlőkoronát, amit a bál helyszínén felakasztottak, s a végén elárvereztek. A bál a kocsmában volt, majd a Népház felépülte után ide tevődött át. Ez a fajta szüreti mulatság szinte az egész magyar nyelvterületen általános volt, mivel a filoxéravész után, a XX. század elején Darányi Ignác fölművelésügyi miniszter rendelete támasztotta fel, s lett ezzel országosan egységessé.

95 Halottak napját megelőző este, mindenszentekkor a templomban a Mindenszentek litániája hangzott el. Ilyenkor minden család a temetőbe ment, ahol az elhunyt hozzátartozók sírján gyertyát gyújtottak. Ezt megelőzően pedig rendbe tették a sírokat. így van ez napjainkban is. Ma azonban a síremlékeket is megáldatják, ami korábban nem volt szokás. Azt tartották, hogy „amíg az agácafa kereszt tart, addig tart a szeretet és az emlékezés". Családi és rokoni körben jeles napként tartották számon a névnapokat, amikor közösen megülték a névestéket, felkeresve egymást. Több családban ma is őrzik ezt a hagyományt. A római katolikus egyházközségnek világi tisztségviselői és világi alkalmazottai is voltak. A tisztségviselők a képviselő-testület tagjaiból álltak, akiket a hívek választottak meg a lelkipásztor javaslatára és jóváhagyásával (30 fő, ebből 20 fő megválasztott, 10 fő póttag volt; ma 17 fő a számuk), akik viszont soraikból választották a templomatyát. Tisztségük ugyan négy esztendőre szólt, de megújították, így előfordult, hogy tíz esztendeig is betölthette valaki a képviselő-testületi tagságot. Feladatuk a lelkipásztorral közösen az egyházközség ügyeinek, gazdálkodásának intézése, irányítása, szervezése, s ezek a feladatok ma is meglévők. Sokan halálukig betöltötték a templomatya tisztét, hűségesen szolgálva egyházukat. 1948 után többen lemondtak tisztségükről, mert állásukat féltették. Az egyházközségnek fizetett alkalmazottja volt a harangozó és a „papszakácsné", azaz a házvezetőnő, helyi szóhasználattal „az asszonyság". A harangozó ellátta az egyházfi teendőit, ő volt a sekrestyés is. Az egész családja részt vett a templommal kapcsolatos munkákban. O rendezte, takarította a templom környékét, a templomot pedig felesége és leánya. Ők díszítették fel a templomot is. Megmunkálták a pap szőlejét, a nagyobb munkákat pedig megszervezték. Berhidán nem volt szokás az egyháznak végzett közmunka, csak pénzért dolgoztak. A plébános fáját is a harangozóék vágták fel, s ha szüksége volt valamire a plébániának, velük végeztették el. A temetéseken külön harangozott a harangozó, segített a papnak öltözni, a kántornak pedig énekelni. Természetesen ezért külön fizetség