Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
VI. Népi kultúra és népi társadalom
lunak szegénye, akkor ezt a szobát kiadták bérbe. Utolsó lakója egy Budapestről elmenekült '19-es kommunista volt, egy bádogos, aki itt is élte le életét, „összeállva egy asszonnyal", ami nem kis megbotránkozást váltott ki a helybéliekből. A faluközösség mindennapi életében voltak olyan munkák is, amelyekre helybéli, még a legszegényebb sem vállalkozott. Ilyen volt a WC, azaz a „budik" kitisztítása. Ezek az alkalmatosságok ott, ahol voltak (ugyanis nem volt minden háznál árnyékszék), a hátsó udvarban, a trágyadomb közelében kaptak helyet. A tisztításukra vállalkozók a helyiek számára ismeretlen településről érkeztek. Felszerelésük egy hosszú rúdon lévő „meregető" és két vödör volt. Többnyire éjjel dolgoztak. Ástak egy gödröt és abba merítették az árnyékszék tartalmát, amelyet soronként leföldeltek. Egy-két esztendő alatt ez a trágya befolyt a kertbe, s kiváló talajjavítást jelentett a zöldségfélék alá. A munkát végzők két-három napig maradtak a faluban, ahol valamelyik fészerben, hűvösebb időkben pedig istállóban kaptak szállást. Rongy- és tollgyűjtéssel foglalkozott Berhidán az a személy, aki alkalmanként, vész idején, az elhullott állatok összeszedését elvállalta. Dögésznek nevezték, aki pl. baromfivész idején egy-két alkalommal rossz edényekben összegyűjtötte az elhullott jószágot és a dögkútba dobta. Berhidának, Peremartonnak külön dögkútja volt, amit csak a tulajdonos falu lakói használtak. Bár a legszegényebbeknek is volt valamiféle hajléka, néhányan pl. a szőlőhegyben laktak, azonban mégis előfordult, hogy átmenetileg valami árendás házba kényszerültek. Amikor az üzemek építése folyt, majd amikor működésüket megkezdték, akkor számottevő munkavállaló jelent meg, akiknek lakásra volt szüksége mindaddig, ameddig a gyár nem épített házakat számukra. Azok, akiknek két szobája és szerény jövedelme volt (pl. özvegyasszonyok), vagy több szobával is rendelkeztek és jövedelemkiegészítést akartak, egy-egy szobát kiadtak a lakás nélküli munkásoknak. A község által alkalmazottak meghatározott díjazásért (a helyi adókból a község fizette) végezték a rájuk bízott munkát. Ezek egyike volt a kisbíró, aki a hivatali szolga teendőit látta el. Feladatai közé tartozott a községháza takarítása és fűtése, valamint a dobolással történő hirdetések, továbbá az éjjeliőrséget jelző táblának a soros őr házához való elvitele, de a hivatali kézbesítést is elvégezte. Szombaton és vasárnap nem szokott dobolni, hanem a templom előtt, a templomból kifelé menőknek odakiabálta, hogy „kurrencs, kurrencs" (kurrens = hír, újság, közlemény) és felolvasta a közérdekű hirdetéseket, amit vagy személyesen hallhattak, vagy valamelyik szomszédtól értesültek róla az érintettek. Lehetőség volt magánhirdetmény közzétételére is, amelyet előzőleg a községházán a jegyzőnek kellett bejelenteni és bemutatni. Ezután került sor kidobolására. Előfordult, hogy a bírótól kértek rá engedélyt. A hirdetmények kidobolásáért meghatározott díjat kellett fizetni. Az egyszerű, templom előtti, szóbeli hirdetések díja alacsonyabb volt a dobolással egybekötött hirdetések díjánál. Legtöbbet a falu belterületén való dobolásért fizettek. Kevesebbet szabtak meg a piacok vagy vásárok helyszínén a dobolással együttjáró hirdetésnél. A helybelieknek pedig mindig kevesebbet kellett fizetniük, mint a vidékieknek. Pl. 1948-ban a szóbeli hirdetésért a helybeliek 1 Ft-ot, a vidékiek 2 Ft-ot, míg a belterületen való dobolásért a helybeliek 5 Ftot, a vidékiek 8 Ft-ot, a piacokon, vásárokon történt dobolásért a helyiek 2 Ft-ot, a
