Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

A búzát a tehetősebb gazdák nemcsak önellátásra, hanem eladásra is termesztették. Egy 15-17 holdas gazdaságban általában minden évben 4-4,5 hold terület jutott a búzának. Úgy emlékeznek, hogy régen apró szemű búzát termeltek, aminek ugyan nagyobb volt a sikértartalma, de kevesebbet termett, a szára gyengébb volt, hamarabb megdőlt. Az 1930-as évek elejétől már leginkább a bánkúti búza ment ezen a vidéken, többet termett, jobban lehetett kaszáim. A búza mellett a rozs lényegesen kisebb vetésterületet kapott, abraknak és rozslángkenyérnek használták, keverték a búzaliszttel, szalmáját főként a zsúpfedél javításához és az aratás idejére kévekötél készítéséhez tették félre. Az árpából viszont rendszerint többet vetettek, ami takarmányozásra szolgált tehénnek, disznónak, ökörnek. Azt tartják, hogy az igavonó a kukoricától izzad, ezért az ökröket is árpakorpával, darával etették, egyéb takarmány mellett. Zabot jobbára a lótartó gazdák termeltek, de miután a katonaság biztos felvásárlója volt, többen kimondottan eladásra művelték. A kukorica az utóbbi időben, az 1930-40-es években hódított teret a hízónevelés, kacsa-liba tömés okán, továbbá a kukorica között termesztett fehér apró szemű babot is jól értékesíthették. Hasonlóképpen kapott mind nagyobb szerepet a krumpli, aminek mértékét - a saját fogyasztáson túl - a 30-as évektől már egyre inkább a gyári munkások vásárlása határozta meg. A takarmányrépa a mangalicatartás idején kapott több helyet a szántóföldeken.

39 A ledarált répából és szecskázott takarmánynövényből készített pácot különösen meleg időben tartották jónak, mert lédús, nem szomjazott tőle az állat. A kukoricaföldek szélét a háború előtt napraforgóval vetették be, de a tököt jobban kedvelték, magját pirítva fogyasztották; ha nagyobb mennyiség gyűlt össze, olajat is üttettek belőle. A földek megművelésére vasekét használtak. A fagerendelyes Vidats-eke csak a legidősebbek emlékezetében él, a század elején már ritkaságszámba ment. Ez időtől leginkább a Sack- és Külme-ekék szolgálták a gazdaságokat. A vasekéknek számos változata volt forgalomban a nehéztől a könnyűekig. Ez előbbiek egyike lehetett a többek által emlegetett vaddisznó-eke, ami „szélesebb borázdát csinátt, hirtelen fordította a fődet", ezért kevésbé tartották jónak.

40 Legkedveltebb eketípus a könnyű Kühne-eke volt, amit egy lóval vagy két tehénnel is húzathattak, a kisebb gazdaságok is boldogultak vele. Az 1930-as években jött divatba a tüköracél, a speciális felületű fordítólemezzel rendelkező vaseke. Amint elismerően nyugtázták, ennek a szántóvasa keményebb és fényesebb volt, nem tapadt rá a föld, „nem köllött annyit ösztökönyi", két ökörrel is könnyen elboldogulhattak, míg a hasonló méretű közönséges ekéhez négy ökörre volt szükség, amit az uradalmakban ez időben általános gyakorlatként alkalmaztak.

41 Az őszi vetés alá mindig háromszor szántottak. Hagyományként élt, hogy „ősszel minden borázdát fel kellett szántani", ha lehetett. „Aratás után le kellett buktatnyi a fődet." A kepék még a tarlón álltak, már elvégezték az első szántást, amit tallóhántás, tallóbuktatds, tallózás néven említettek. Ez könnyű, sekély szántás volt, a tarlót feltörték, hogy a gazosodást megakadályozzák. A nagyobb gazdák, akik több eszközzel rendelkeztek, ilyenkor a kepés-ekét használták, két kisebb ekével egymás mellett szántottak. Ha a tarlószántás kapott egy kiadós esőt, akkor meg kellett fogasolni, boronával meglazítani. Augusztus közepén, vége felé került sor a keverőszántásra. Ezt mélyen végezték, hogy „alámennyen a főd". A második szántás után a hantot törették, oldaldeszkával tömörítették, simították el az egyenetlen