Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

XIII. A Savanyúvíztől a világfürdőig (Lichtneckert András)

A tanúvallomásokban mindig csak a fölső fürdőházról esik szó, de nyilvánvalóan egy alsó fürdőháznak is lennie kellett, különben a megjelölésnek nem lett volna értelme. Az alsó fürdőház pedig nem lehet más, mint a tihanyi apát által - Horváth Bálint szerint - 1743-ban emeltetett faház. A tanúkihallgatás 1743. február 19-i időpontját tekintve, bizonyosan állítható, hogy a faház 1743 előtt már állhatott. 2. A fürdőtelep kiépülése A savanyúvíz elemzésére kiküldött első hivatalos vizsgáló Crantz Henrik bécsi professzor volt, aki 1773-ban jelentette meg vizsgálatának eredményét. A nagy viharkárok után a helytartótanács a budai egyetem két professzorát, Prandt Ádám Ignác orvost és Winterl Jakab József botanikust küldte ki, akik a négy balatoni savanyúvízforrás közül egyedül a fürediről adtak kedvező véleményt: „Tény az, hogy Magyarország büszke lehet arra, hogy birtokában van ez a forrás; kétszer annyi ásványi gázt tartalmaz, mint a víz mennyisége... Ez a gazdag ásványi tartalom a mi vizünknél annál csodálatra méltóbb, minthogy a víz tekintélyes mennyiségű középsót tartalmaz, amely testféleségnek az a tulajdonsága jól ismert, hogy a gáz - még akkor is, ha közönséges kútvízbe keverjük a középsóoldatot, amely vízben pedig igen kevés a gáztartalom - felfelé menő buborékok formájában kilökődik." 1782-ben készült jelentésükben fő-, középső és fürdőforrásról írtak: „Azon a közkedvelt forráson kívül, amelyből ez idő szerint minden füredi gyógyforrásvendég iszik, adott a természet ugyanazon a helyen még három másik forrást is, ezek egyike egészen a doktor lakása mögött tör fel, s ez idő szerint teljesen el van hanyagolva, a másik pedig a fürdőház mögött buzog elő, s a fürdéshez felmelegítik a vizét. Jelenlegi állapotában mindkettő valamivel erőtelenebb, mint a főforrás, de nem sokkal; az elsőként említett pedig, melyet mi a következőkben középsőnek fogunk nevezni, csak egy tizedrésznyi ásványi gázt fejleszt magából, a fürdőforrás pedig, amely a főforrástól legtávolabbra esik, nem egészen három tizedrésszel kevesebbet, s ebből e három forrás viszonyát is felismerhetjük, nevezetesen a főforrás annyi mint 10, a középső ehhez viszonyítva 9, a fürdőforrás pedig 7." A három legrégebbi forrásnak ma az Oskutat (Állami Szívkórház alatti fürdőforrás), a Kossuth Lajos-forrást (ivókűt) és a Savós forrást tekintik. Id. Lóczy Lajos javaslatára 1912-13-ban ujabb kutakat fúrtak: Falmelletti I. és II. sz. források, Lobogó-forrás, Vak-kút. Az 1931. évi kutatások nyomán 14 helyen találtak savanyúvizet. Újabb kutak létesültek: Tolnai-kút (vizének elvezetése után Berzsenyi Dániel-kút), Polányi-kút (vizének elvezetése után Szekér Ernő-emlékforrás), Vörös- vagy Elmond-kút, Jókaivagy kerti kút (1953), III. sz. kút (1965). A füredi orvosok közül Orzovenszky Károly, aki 1853-től 1876-ban bekövetkezett haláláig volt a fürdő orvosa, bevezette a savókúrát. A savanyúvizet juhok tejéből nyert savóval keverte, és gümőkóros betegek kezelésére használta. Orzovenszky és Huray István fürdőorvosok idejében működött Füreden Mangold Henrik, a Horváth-ház (Stefánia hercegnő-udvar) tulajdonosa, aki 1875-ben a „kumys" gyógymódot javasolta: „juhsavó helyett a kancatejből készített kumisszal próbálkozott, főleg görvélykóros pácienseknél". Az 1860-as években Mangold Henrik által meghonosított szőlőgyógymódot a két világháború közötti években Schmidt Ferenc igazgató-főorvos bevezette a szanatóriumi gyógyászatban. A XIX. század eleje óta ismerték a füredi szénsavas víznek azokat a tulajdonságait, amelyek a szívbetegségeknek és a keringési rendszer zavarainak, azonkívül az idegrendszeri betegségeknek a gyógyítására alkalmassá tették. Ezekből kiindulva fejlő-